6. rész - Kétségbeesés II.

Sziasztok! Ezer éve nem volt új rész, joggal lehetettek mérgesek, de sajnos csak 1 kommentet kaptam, amit viszont köszönök szépen:) ♥

Megjegyzés: Szeretem ezt a részt, mert végre Savannah és Zayn közelebb kerülnek egymáshoz. Remélem nektek is tetszeni fog. A következő részt akár holnap is feltehetem, ha szeretnétek :)

2. nap
Zayn Malik szemszöge

Levettem az ingem, bekötöztem vele a kezét, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hamarabb is eszembe juthatott volna a seb lekötözése, de nem voltam olyan állapotban, hogy az életmentőleckék eszembe jussanak.
- Savannah, hallasz engem? - kérdezgettem. Aprót bólintott válaszként. - Akkor nyisd ki a szemed! - utasítottam, de már nem volt értelme. Nem reagált rá.

Kétségbe estem. Nem is kicsit. Kapkodtam a levegőt, nagyokat nyeltem és próbáltam nem sírni. Valamit tennem kell. Fogjuk rá, hogy a vérzés elállt, de Savannah még így is annyi vért vesztett, hogy talán már meg sem tudom menteni. Egy egyszerű érvágás nem okoz ekkora gondot, de ő fél centi mélyre beledöfte a karjába a pengét és függőlegesen húzott egy 5-6 centis árkot. Abban a pillanatban, mikor megláttam, hogy mit tett, legszívesebben ordítottam volna vele egy órán keresztül, de ez felesleges lett volna, mert a megtörtént dolgokon már nem lehet változtatni.

Hirtelen ötletem támadt. A víz hőfokát a lehető leghidegebbre állítottam és a nyakára, arcára és a hajára irányítottam a vizet. Vacogva álltam mellette, még ebben a nyári melegben is majd' megfagytam.

De elértem a célom: Savannah szemei húsz másodperc múlva kinyíltak, teljes teste remegett és megdöbbenve nézett körbe. Megbámulta a kockás hasam - ekkor vettem észre, hogy félmeztelenül állok a jéghideg víz alatt, miközben egy öngyilkos lányt próbálok megmenteni. Kicsit sem mindennapi helyzet.

- Élek?

Megforgattam a szemem, majd elzártam a csapot. Most már csak párezer dolog maradt hátra: a folyosó parkettáról, a szobából eltüntetni azt a rengeteg vért, átöltözni, megszáradni, kötést tenni Savannah kezére és még sorolhatnám. 

- Gyere. - mondtam és kiléptem a zuhanyzóból. 

A csempére rózsaszínre elszíneződött víz folyt a ruháinkból. 

- Ezt akartad? - néztem a lányra dühösen, de mégis boldogan és megkönnyebbülve.

- Te sírtál? - fürkészte a szemeimet. Mérgesen elfordultam, majd magam után húztam, hogy bevigyem a szobájába. Mielőtt belépett volna az ajtón, megfogtam a két pengét, visszatettem a dobozba, amin most láttam csak a feliratot: "NE NYISD KI!". Ez a doboz innentől nálam lesz. 

- Ne érj semmihez. Törülközők. - dobtam az ágyára hármat is. - Szárítsd meg magad, öltözz át és ha kész vagy kopogj be hozzám.

Bólintott. Kimentem a szobájából és rácsuktam az ajtót. Pillanatok alatt feltakarítottam a fürdőszobában, aztán átmentem a sajátom szobámba, ledobtam a ruháimat, megtöröltem magam és újakat vettem fel. A régieket egyszerűen behajítottam a sarokba, majd kidobom valahova, ezeket már úgysem lehet kimosni....

Halkan kopogtak az ajtómon. Kinyitottam. Savannah új ruhában, vizes hajjal állt az ajtóban.

- Köszönöm. És nagyon sajnálom. Még sosem tettem ilyet. 

Megvontam a vállam.

- De miért csináltad? - ezt nem fogom elfelejteni akkor sem, ha könyörög.

- Mert azt hittem van értelme. - sóhajtott, majd leült az ágyam legszélére. - Pedig attól nem változik semmi, ha most megölöm magam. Nem lesz jobb. Szerintem a halál olyan, mint a születés előtt. Egyszerűen nem vagy. Nem fáj, de nem is jó. Egyszerűen semmilyen. Amíg élsz legalább érzel, szeretsz valakit vagy valakiket, ami jobb, mintha nem éreznél semmit. Miután megtettem, azt vártam, hogy minden halottal találkozni fogok. De ez nem így lett. Sőt, mégcsak az életem se pörgött le fél perc alatt, semmi nem történt. Csak azt éreztem, hogy nagyon fáj. De nem is a fizikai fájdalom volt a legrosszabb, hanem az, amit belülről éreztem. Iszonyatos volt. - kirázta a hideg. 

Láttam rajta a megbánást és bármennyire akartam, nem tudtam rá mérges lenni. Egy napja ismerem. Egyetlen egy napja és mégsem tudom gyűlölni, utálni, de még csak mérges sem bírok rá lenni.
- Tehát akkor megbántad, ugye? Mindent, ugye? - hangsúlyoztam ki.
- Egy valamit nem. - vigyorgott. Most meg min mosolyog?
- Mit?
- Láttam Zayn Malik-et félmeztelenül! Wow, ez azért elég menő. - lelkesedett.
Nehéz volt elrejtenem bujkáló mosolyomat, de sikerült.
- Remélem jól megjegyezted, mert nem látod többet.
- Nem baj, én csak a kockás hasakat szeretem látni. - fintorgott Savannah. Ugye csak viccelt?! Most szidta a hasam? Vonja vissza!
- Khm... - motyogtam. - Van elsősegély dobozod? Gondolom nem akarsz a kezedre kötött ingemmel mászkálni. Egy kicsit sem feltűnő az a csomó...
- Lent az ebédlő mellett van egy elsősegély-szoba. Ott biztos, hogy van. - válaszolta. Egészen vidám volt ahhoz képest, hogy miket élt át pár perce. Látszott rajta, hogy gyenge és erőtlen, de nem mutatta ki.
- Rendben, menjünk le.
Egy perc múlva már abban a szobában ültünk. Éppen Savannah kezéről próbáltam leoperálni az ingemet.
- Amúgy annyira megszorítottad, hogy elzsibbadt a kezem... - jegyezte meg.
- Megérdemelted. Amúgy meg csak úgy lehet elállítani. Ja, és így hogy akarsz majd lovagolni? A legkisebb erőfeszítéstől is újra ki fog vérezni. - közöltem vele, miközben a kötést helyeztem fel.
- Nem baj, akkor is fogok lovagolni. - makacskodott. Bírom a makacs lányokat, de azért nem kellene a saját egészségét kockáztatnia. - Köszi amúgy. A kötést. Meg mindent. Köszönöm. - dadogta hirtelen, aztán felállt és kiment az udvarra. Mire én utol értem, addig ő már Mike-kal beszélt. Azért igazán megvárhatott volna.
- Mi történt a kezeddel? - kérdezte Mike aggódva.
- Konyhai baleset. - vágtam rá azonnal.
- Drótkerítés. - bökte ki ugyanabban a pillanatban Savannah. Azonnal segítségkérően egymáshoz fordultunk, majd fél másodperc múlva újra megszólalt. - Tudod, a konyhában az a drótkerítés... izéé... jól megvágta. - rakta össze a kettőt végül.
Mike bólintott. Nem láttam rajta a gyanú jelét, pedig biztosan feltűnt neki. Savannah pocsékul hazudik, ráadásul a konyhába olyan sűrűn tesznek drótkerítést... Egy kétévesnek is leesett volna.
- Van valami hír Emmáról? - törte meg a fél perce álló feszült csendet Mike.
Megráztuk a fejünket.
- Addig mit csináljunk a gyerekekkel? - kérdeztem, mert valahogy kívülállónak éreztem magam, muszáj volt valamit mondanom.
Mike kelletlenül rám nézett. Kék szemei voltak, barna, egyenes haja pedig enyhén a szemébe lógott. Éreztem a tekintetében valami fenyegetőt, emiatt pár centivel közelebb álltam Savannah-hoz, de a lány automatikusan arrébb húzódott.
- Meg kell várnunk Adrienne-t és Ray-t. - válaszolt teljesen normálisan, de nekem akkor sem volt szimpatikus. Persze Savannah az egészből semmit nem vett észre. - Utána meglátjuk mi lesz. Szóval amíg ők ketten nem jönnek, szerintem legyünk velük a művészteremben.
- Művészterem? - jó tudni, hogy olyan is van.
- Úúú, Mike, ez nagyon jó ötlet. - csillant fel Savannah szeme. Egy kicsit idegesítő, hogy Mike mindent tud és ismer, én pedig nem. - Szólok a gyerekeknek! - aztán olyan gyorsan elrohant, hogy egy gazella elszégyellhetné magát mellette.
- Hol van ez a terem amúgy?
- Az ebédlőből nyílik egy folyosó, amiben rengeteg szoba van. A művészteremnek sötétkék ajtaja van, míg a többi barna, szóval könnyű megkülönböztetni. - válaszolta, majd elindult ő is, hogy szóljon mindenkinek.
Egyedül maradtam. Bár folyamatosan emberek vesznek körül, mégiscsak hiányzik a régi életem. Egy hónap múlva már újra otthon leszek, ez a gondolat pedig semleges. Szeretek itt lenni, de otthon is. Hiányoznak a srácok - bár ezt nehéz bevallani. Utoljára tegnap beszéltem velük, amíg a többi segítő a legelő kerítésén ülve hülyéskedett. Létezik, hogy csak tegnap óta vagyok itt? Azóta annyi, de annyi minden történt, hogy szerintem az bele sem fér 2 napba. Ráadásul most csak délelőtt van. Durva...
Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam a számot. A villánk számát. Vajon otthon vannak a barátaim? Felveszik? És ha igen, ki veszi fel? Kíváncsian néztem a telefonom hatalmas kijelzőjét, hallgattam a sípolásokat, de nem kaptam választ a hívásomra. Már éppen le akartam tenni, mikor valaki felvette. Gyorsan a fülemhez emeltem a telefont.
- Zayn, te vagy az? Mi van veled? Hogy vagy? Ugye hiányzunk? - szólt bele egy ismerős hang. Csakis Harry lehetett.
- Nem, valaki más hív az én telefonommal. - nevettem el magam.
- A többi kérdésemre nem válaszoltál. - hallottam a durcás hangját.
- Mi van velem? Hát, ezt nehéz lenne pár percben összefoglalni. Jól vagyok. És dehogyis hiányoztok. - fintorogtam. - Te viszont bevallhatod, hogy nem bírsz nélkülem létezni. - ugrattam Harry-t. Remélem nem tűnik fel neki, hogy az utolsó kérdésre hazudtam. Senkinek sem szoktam azt mondani, hogy "hiányzol" és a "szeretlek"-et sem használom túl gyakran.
- Eltaláltad. Éjjel aludni sem tudtam nélküled. - mondta szipogva. Jó színész lenne.
- Öhmm... Pfuj... Amúgy veletek mi van?
Csend.
- Harry, mit műveltetek?! - tudtam, hogy valami nincs rendben.
- Niall leette a szobád falát.
- Micsoda?! Mivel? És egyáltalán miért eszik a szobámban? - akadtam ki. Elég kényes vagyok a cuccaimra.
- Valami szósszal, de mentségére szól, hogy nem történt volna meg, ha Louis nem dobja meg a cipőddel.
- Ez... tényleg... nagyon megnyugtató. Idióták... - morogtam.
- Hé, Zayn, nem jössz? - hajolt elém oldalról Savannah, aki fogalmam sincs hogy került mellém. - Ó, telefonálsz, bocsánat. - suttogta és elindult a ház felé.
- Hú, ki volt ez a csaj? Nagyon szexi a hangja. - röhögött Harry és képzelem milyen gondolatai támadhattak. - Hogy hívják?
- A neve "Szállj Le Róla Vagy Kinyírlak".
- Zayn... - motyogta Harry ledöbbenve.
- Mi van?
- Tetszik neked, ugye? Mert nem szoktál így reagálni. Perrie óta egy csajra sem néztél rá.
- Mennem kell. Szia. - letettem a telefont és én is elindultam befelé. Néha könnyebb menekülni a kérdések elől. Főleg akkor, ha még magam sem tudom a választ.