Sziasztok! Annyira aranyosak vagytok, olvasóim:) Az egész napomat feldobtátok a kommentjeitekkel, nem is tudtam, hogy 4 olvasóm is van!♥♥♥♥
Amúgy a mostani részhez 2 megjegyzésem is van:
1) Ez egy duplarész - azért mert mindenki írta, hogy szívesen olvasná a hosszabb fejezeteket is, ezért megdupláztam, hogy ne unatkozzatok. Remélem örültök:)
2) Savannah ebben a részben "enyhén" kiborul, ami kihatással lesz a folytatásra, de ez nem azt jelenti, hogy innentől a történet átmegy drámába vagy éppen horrorba:D
Éreztem, ahogy egy könnycsepp kibuggyant és lefolyt az orrom mellett. De miért reagálok így? A szám legörbült és lassan lecsúsztam az istálló fala mentén a földre. Az első könnycseppet egy második követte, azt pedig egy harmadik, utána pedig már képtelen voltam számolni. Próbáltam halkan szipogni, hogy senki ne vegyen észre, de így sem lehettem csendes, hiszen több ló is érdeklődve, füleit mozgatva fordult felém.
A legrosszabb az egészben, hogy nem vagyok szerelmes Zayn-be. Egyszerűen fogalmam sincs, miért sírok. Talán a csalódás miatt? Mindigis arra vágytam, hogy szeressenek. Azt hallani, hogy helyettem Adrienne-t választaná szörnyen fáj.
Pedig Ray azt mondta, hogy ő engem választana, de ez egyáltalán nem nyugtat meg.
A könnyek annyira csípték a szememet, hogy alig bírtam nyitva tartani.
Lassan, a tartóoszlopba kapaszkodva felálltam, de majdnem összecsuklottam. Ha bárki megtudná, milyen apróságokon bőgök, tuti pszichiáterhez küldene. Már alapból oda akartak küldeni, miután anyáék meghaltak.
Az órámra pillantottam. Úristen, ennyi az idő?! Futva elindultam az ebédlőbe és közben törölgettem a szemem. Gyorsan odaértem az épülethez, éppen láttam, amint Ray és Zayn egymás mellett besétál az ajtón. Utánuk mentem, majd az ebédlőben a lehető legsötétebb részen lévő székre ültem le, hogy lehetőleg senki se lássa meg az arcom a sírás jeleit. Oldalra pillantva észrevettem, hogy Zayn pont Adrienne mellé ül le. Elkezdtem bámulni a plafont, mert tudományos tény, hogyha sírni kell, felfelé kell bámulni és akkor elmúlik az az égető érzés.
- Mi az, Savannah? - foglalt helyet mellettem Sam. A szőke fiú azonnal kiszúrta, hogy nincs minden rendben.
- Allergiás vagyok... - válaszoltam és végülis nem is hazudtam. Egy csomó dologra allergiás vagyok: mogyoró, mandula, dió (sajnos, pedig imádom őket) és parlagfű.
- Én is. Te mire? - érdeklődött, majd elkezdett játszani a poharával.
- Mandula, dió, mogyoró és parlagfű.
- Ú, az rossz. A legnagyobb istálló mellett körülbelül húsz méterre van egy parlagfű. Biztos azt érzed, majd délután kitépem.
Sam nagyon aranyos. Tényleg azt hiszi, hogy a világ másik végén lévő egy szál parlagfüvet innen érzem? Megsimogattam Sam vállát és közben szétnéztem az ebédlőben. Már majdnem tele volt.
- Köszönöm, rendes vagy. - mosolyogtam rá.
Még pár percet beszélgettünk a betegségeinkről, aztán Emma tapsolását hallottuk meg.
- Jó étvágyat mindenkinek! - köszöntött minket röviden, aztán hozzátette, hogy reggeli után elmondja a mai programokat.
- Te mit eszel? - fordult felém Sam.
- Ööö... Semmit. Nem vagyok éhes. - vontam meg a vállam.
- Ne csináld már, olyan jól néznek ki azok a szendvicsek! - döbbent meg a fiú, aztán a tányérjára pakolt legalább hármat.
- Aha. Reggel hatkor, amíg ti aludtatok, mi már ezeket csináltuk, szóval remélem legalább finomak lettek. - mondtam és előrehajoltam a teáskannáért, hogy öntsek magamnak inni. - Kértek ti is? - néztem a körülöttem ülő gyerekekre.
- Aha. - szólalt meg Santana és felém nyújtotta a poharát. - Köszönöm. - húzta vissza a teáját, nekem pedig sikerült ráébrednem, hogy mennyi kedves és normális ember vesz körül. Kár hisztiznem minden hülyeség miatt.
- Hé, nem láttátok Emma nénit? Kérdezni szeretnék tőle valamit - néztem körbe a szememmel kutatva Emma után. Felálltam, hogy megkeressem. Elindultam a konyha felé, éppen Adrienne lépett ki az ajtón falfehér arccal.
- Mi a baj? - siettem oda hozzá.
- Emma összeesett és nem reagál semmire. Küld fel a gyerekeket a szobájukba, nem akarom, hogy lássák a mentősöket... - nyelt egy nagyot.
- Rendben. De jól van? Mi van vele? Kérlek, mond, hogy minden rendben lesz. - kapkodtam a levegőt és kérlelően néztem a lányra.
- Nem tudom. - vonta meg szomorúan a vállát, majd odament Ray-hez, pár másodperc múlva ketten együtt mentek vissza a konyhába. Én addig felküldtem minden gyereket a szobájába...
- Mi a baj? - siettem oda hozzá.
- Emma összeesett és nem reagál semmire. Küld fel a gyerekeket a szobájukba, nem akarom, hogy lássák a mentősöket... - nyelt egy nagyot.
- Rendben. De jól van? Mi van vele? Kérlek, mond, hogy minden rendben lesz. - kapkodtam a levegőt és kérlelően néztem a lányra.
- Nem tudom. - vonta meg szomorúan a vállát, majd odament Ray-hez, pár másodperc múlva ketten együtt mentek vissza a konyhába. Én addig felküldtem minden gyereket a szobájába...
- Miért küldted fel őket? - Zayn teljesen kitekeredett azért, hogy rám tudjon nézni a kérdés feltevése közben.
- Emma elájult vagy elesett, nem tudom, de nem reagál semmire. - mondtam lekonyult szájjal.
- Ó...
Mike tehetetlenül szurkálta a villáját az asztalba. Felesleges lett volna bemennie a konyhába, hiszen Ray és Adrienne mindent megtesznek, amit kell.
- Hé, jól vagy? - állt mellém Zayn.
- Aha. - bólintottam, majd megfordultam és lassan, nagyon lassan elindultam felfelé a lépcsőn. A harmadik foknál megálltam és leültem. Mit csináljak most?
Csendben bámultam amint Zayn cél nélkül sétál az ebédlőben, néha rám pillant, aztán a konyha felé bámul, de mivel nem lát semmit, ezért kinéz az ablakon, hogy jön-e a mentő. Aztán elölről kezdi: megint rám néz, majd konyha és ablak...
Öt perc ülés után kezdtem begolyózni. Bámultam magam elé és mindenféle beteg és sötét dolgon agyaltam. Olyanok fordultak meg a fejemben, amik már nagyon régóta nem. Ez a második nap, hogy itt vagyok. Azt hittem, fantasztikus lesz. Annyira boldog voltam. Emlékszem, mikor a naplómba írtam, majd kicsattantam a boldogságtól, annyira imádtam azokban a pillanatokban az életemet, mint még soha. Míg anya és apa éltek, még akkor sem voltam annyira jókedvű.
Egy örökkévalóság telt el, mire a mentő hangosan szirénázva leparkolt az épület előtt. Két mentős berohant, Zayn megmutatta nekik, merre kell menni. Én egyszerűen nem tudtam megmozdulni, kinyitni a számat vagy bármi ilyesmi. Úgy ültem a lépcsőn, mint egy babzsák. Csupán gondolkodtam, gondolkodtam és gondolkodtam. Annyi embert elveszítettem már. Tíz éves koromban a mamámat, rá két évre a papámat. Tizenhárom évesen a másik mamámat, tizenhét évesen a másik papámat, tizenkilenc voltam, mikor a szüleim is itt hagytak. Hát ennyi. Ennyi a történetem. Nekem már nincs senkim. Se keresztanyukám, se keresztapukám, testvérem, unokatestvér, senkim. Tulajdonképpen mit keresek én még mindig itt, mikor már senkim sem maradt?!
A mentősök elszállították Emmát, de ezt nem nagyon érzékeltem. Foltokban láttam, az ájulás szélén voltam és hányingerrel küszködtem. Fogalmam sincs, hogy hogy, de felsétáltam a lépcsőn és szóltam az első szembejövő gyereknek, hogy mindenki menjen ki a hátsó udvarba. A gyerek - még azt sem tudom lány vagy fiú volt - elrohant, hogy szóljon mindenkinek. A falba kapaszkodva támolyogtam el a szobámig, közben hallottam, hogy mindenki lerohan az udvarra. Többen is elmentek mellettem, de senki nem vette észre, hogy mindjárt összeesek.
A szobámban ledobtam magamat az ágyra és elmosolyodtam. Hirtelen jobban lettem, a fejem kitisztult, már rendesen láttam és a hányingerem is elmúlt. Csak az eszelős tervem járt a fejemben, annyira arra összpontosítottam, hogy azt sem vettem észre, nem vagyok egyedül a szobában.
ZAYN MALIK SZEMSZÖGE
Savannah olyan furcsa volt. Emmát ezekben a pillanatokban viszik el a mentősök, ő pedig csak ül a lépcsőn maga elé mered üveges szemekkel és mozdulatlan. Egyre sűrűbben pillantottam rá, mert éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Persze, nem is azt várom el tőle, hogy mosolyogva figyelje az eseményeket, de akkor is... Amit most csinál nem csak ijesztő és félelmetes, de furcsa is.
Rövid ideig figyeltem, amíg Adrienne és Ray egymást ölelgetik és közben sétálnak a mentőautó felé. Ők is bemennek a kórházba, ami végül is logikus. Nagyon jól ismerték Emma Scott-tot. Addig néztem a távolodó kocsit, amíg végleg el nem tűnt a szemem elől.
Vártam, hogy történjen valami, kérdőn összenéztem Mike-kal, olyan "na, most mi lesz?" nézéssel. Mike is pont olyan tanácstalan volt, mint én, ezért eldöntöttem, hogy majd kitalálunk valamit Savannah-val. Elindultam felé, de ő már sehol sem volt.
Tudtam, hogy valami baj van, nem volt nehéz kitalálni. Fel akartam menni az emeletre, de nem tudtam, ugyanis hirtelen az összes gyerek lerohant, nekem pedig lehetetlen volt feljutnom.
- Zayn, te is kijössz? - csillant fel egy vörös hajú kislány szeme.
- Kapok autogramot vagy képet? Vagy mindkettőt? - kérdezték valahonnan.
- Láttátok Savannah-t? Fent van? - néztem körbe kétségbeesetten. Egy csomó lány állt a lépcsőn és nem nagyon akartak felengedni. Ott toporzékoltam egy helyben és kezdett fogyni a türelmem. Nagy nehezen kimentek az udvarra én pedig rohantam fel.
Pár másodperc múlva már Savannah szobájában voltam. Lassan leültem mellé, míg ő a szekrényében keresett valamit.
- Mit csinálsz?
Nincs válasz.
- Savannah, mit keresel? Mit csinálsz?! Nézz már rám!
Semmi.
- SAVANNAH! - lassan megfordult és rám pillantott.
- Kérlek, menj el. - suttogta, majd egy dobozkát kezdett el kinyitni. Felemelte és kirázta. Kíváncsian vártam mi esik ki belőle. Két penge... Úristen, mire készül?! - Nyugi, az egyik nem is éles. - mondta és félre is tette azt.
- Savannah, nézz rám! - könyörögtem.
- Jaj, ne, már. Nem kell a duma. Nem is ismersz. Azt sem tudod, miért vagyok itt. Vagy hogy miért is vagyok ilyen idegroncs. - mondta szomorúan és leült törökülésben az ágyára. Ezekből a mozdulatokból arra következtettem, hogy el szeretné mesélni, mi történt vele.
- Akkor mond el. - kértem. Egyfelől érdekel is, másfelől legalább húzom vele az időt.
- Még soha senkinek nem mondtam el. - vonakodott. - Főleg, hogy mióta megtörtént nem is nagyon beszéltem senkivel. Tulajdonképpen barátaim sincsenek. Ezért ragaszkodok annyira azokhoz is, akiket nem is nagyon ismerek. - itt megállt és nem folytatta. Csalódottan nyúlt az egyik pengéhez. Elkaptam a kezét és visszanyomtam az ölébe, de ez nem jött be, ugyanis újból a pengék fele kezdett nyúlni, mint egy kétéves, akinek nem lehet mondani, hogy nem szabad. Egyetlen megoldásként az jutott eszembe, hogy megfogtam mindkét kezét.
- Ha elmondod, talán könnyebb lesz. - biztattam.
- Rendben... - sóhajtott. - Mindenki a családomból meghalt. Mindenki. Mindkét mamám, papám, anya és apa. Anya és apa fél évvel ezelőtt buszos kirándulásra mentek Franciaországba, ami azt jelentette, hogy Londonból indulnak, aztán egész Franciaországot beutazzák. Akkor én még iskolás voltam, tehát három hónapra - amíg az útjuk tartott volna, nekem be kellett költöznöm a sulis koleszba, de ezzel nekem semmi bajom nem volt. Örültem, hogy anyáék boldogok, ennyit kibírtam, plusz rengeteg barátom volt még kolis. Szóval minden jól ment. Úgy volt, hogy anyáék a legnagyobb francia városokba egy-egy hetet töltenek majd, aztán utaznak tovább. A második hét elején Párizsból Marseille-be tartottak, mikor jött a hír, hogy a buszuk összeütközött egy teherautóval, olyan súlyosan, hogy abban a másodpercben minden utas életét vesztette. - a kezem ennél a résznél annyira szorította, hogy azt hiszem megállt a vérkeringésem. - Hát ennyi... Ez az háromból az egyik ok, ami miatt végleg elegem van. A másik Emma, a harmadik pedig... Nem érdekes. Inkább nincs is harmadik ok. - zavarodott össze és elvörösödött.
- Mi a harmadik ok?
- Te. - mondta ki egyszerűen, könnyes szemekkel.
- Én? - zavarodtam össze.
- Igen, amiatt, amit ma reggel mondtál.
- Mit mondtam? Reggel? Óóó... Hát ez ekkora nagy baj? Hogy azt mondtam Adrienne-nek, hogy talán átmegyek hozzájuk?
Savannah értetlenül pislogott.
- Azokat azért mondtam, mert nem akartam megbántani Adrienne-t. Én szeretek itt lakni, nem fogok átköltözni, max megnézem milyen abból a szárnyból a kilátás. Oké? Nem megyek át, nem is akartam. - ismételtem meg még egyszer.
- Nem, nem arra gondolok. Te is tudod, mire. De lényegtelen, magam sem értem, miért akadtam ki annyira. Mert én meg félreértettem, vagy nem is, csak tudod mondtam, hogy ragaszkodok mindenkihez és...
- Inkább ne folytasd. - jelentettem ki felhúzott szemöldökkel. - Egy szavadat sem értem.
- Dehogynem! - nézett rám mérgesen. - Most pedig jobb, ha elmész. - elkezdett kapálózni, ami miatt alig bírtam tartani a kezét. Erősebben szorítottam a csuklóját, de annyira vékony volt a keze, hogy féltem, hogy esetleg eltöröm.
- Oké... Most teljesen össze vagy zavarodva. De ebben a táborban mindenki szeret téged, annak ellenére, hogy még nincs két napja, hogy itt vagyunk. - bizonygattam.
Igazából persze fogalmam sincs, hogy ki mennyire szereti őt. Én tudom, mit érzek iránta, azt is tudom, hogy Ray mit érez, de a többiekről semmit sem tudok.
- Tényleg? - mosolyodott el savanyúan Savannah. - De meg tudsz engem érteni, ugye?
- Igen... - motyogtam.
- Nagyon meggyőző volt. Jó, akkor mondok egy példát. Odamegy hozzád egy rajongó és képet kér, mit csinálsz? Adsz neki? - kérdezte és közben továbbra is a kezét rángatta.
- Persze.
- Okés. Odamegy három-négy. Nekik is adsz?
- Aha.
- Jó. És ha lerohan téged több száz?
- Hát, annyi embernek azért nem... Mármint szeretnék, de nem tudnék...
Savannah elmosolyodott. Nagyon okos lány. Azonnal megértettem, mire gondol. És hogy mennyi baja lehet... Közelebb ültem hozzá és átöleltem. Kissé tartottam tőle, hogy ellök, de nem így lett, meglepődött arccal bújt hozzám. Megsimogattam a haját, mire ő szorosabban ölelt át. Nem tudom, meddig ültünk itt, de se ő, se én nem húzódtunk el a másiktól. Közben néha eszembe jutott, hogy Mike egyedül bajlódik harminckét gyerekkel, de egyszerűen nem bírtam és nem is akartam elengedni Savannah-t.
- Menjünk le. - súgtam a fülébe. - Mike egyedül van.
Éreztem a vállamon, hogy bólogat. Lassan elengedtem, majd felálltam. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem az ágyáról. Elfogadta a segítséget, és felhúzta magát mellém. Elindultam kifelé.
- Sajnálom, Zayn... - hallottam magam mögül és megpördültem. Éppen láttam, hogy Savannah felemeli az egyik pengét és egy hosszú, brutálisan mély sebet ejt a bal karján, a tenyere alatt. Azonnal ugrottam, de már késő volt, már nem tudtam megakadályozni.
Mélyen a szemébe néztem, az arcom elárulta, hogy hihetetlen nagyot csalódtam benne. Savannah úgy pislogott vérző kezére, mintha maga is meglepődött volna azon, hogy komolyan megtette. Teljesen lefagytam. Mit tegyek? Nem hagyhatom elvérezni! Mit tegyek?!
A lélegzetem is elállt, ha a kezére néztem. Az ágynemű egy óriási foltban vörös volt és egyre csak terjedt tovább.
- DE MIÉRT? - ordítottam le a csendesen ülő lányt. Ő egyáltalán nem pánikolt.
- Mert ennek így kellett végződnie. - vonta meg a vállát.
- De most mit csináljak?! Elvérzel! Fogalmam sincs mit csináljak!
- Semmit, ez nem a te dolgod. - húzta fel a szemöldökét. Miért ilyen nyugodt? Nem fáj neki? Őt nem zavarja, hogy ömlik a karjából a vér?!
- Oké, van egy ötletem. - pattantam mellé és gyorsan felemeltem a lányt. Lábbal kirúgtam az ajtót és átvittem a lány mosdóba. Cipőstől- ruhástól beálltam vele egy zuhanyzó alá, és meleg vizet engedtem a kezére.
- Aú, ez csípi! - szisszent fel Savannah.
- Te most fogd be! - háborodtam fel. Éppen az életét mentem... - A meleg víz felgyorsítja a seb összehúzódását, ezért csípi.
A ruhánk vizes és véres lett, úgy nézhettünk ki, mintha zombik lennénk. És falfehér arccal álltam a zuhany alatt, ami elég ijesztő lehetett, Savannah bőre pedig szinte szürke volt. Alig bírtam ránézni.
Pár perc elteltével azt vettem észre, hogy Savannah kezdi elveszteni a tudatát, már alig állt a talpán és lassan, hosszúakat pislogott. A sebből már kevesebb vér jött (de még így is rengeteg), érzem, hogy elvesztem, nem tudom megmenteni. Könnyes szemekkel néztem azt, ahogy a csempézett falnak dől, jobb kezével pedig a zuhanyzó oldalába kapaszkodik. A keze lassan csúszott le az érdes műanyagfalon, én pedig kezdtem elveszteni a reményt. Levettem az ingem, bekötöztem vele a kezét, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hamarabb is eszembe juthatott volna a seb lekötözése, de nem voltam olyan állapotban, hogy az életmentőleckéken agyaljak.
- Savannah, hallasz engem? - kérdezgettem. Aprót bólintott válaszként. Nagyon megkönnyebbültem. - Akkor nyisd ki a szemed! - utasítottam, de már nem volt értelme. Nem reagált rá.
- Emma elájult vagy elesett, nem tudom, de nem reagál semmire. - mondtam lekonyult szájjal.
- Ó...
Mike tehetetlenül szurkálta a villáját az asztalba. Felesleges lett volna bemennie a konyhába, hiszen Ray és Adrienne mindent megtesznek, amit kell.
- Hé, jól vagy? - állt mellém Zayn.
- Aha. - bólintottam, majd megfordultam és lassan, nagyon lassan elindultam felfelé a lépcsőn. A harmadik foknál megálltam és leültem. Mit csináljak most?
Csendben bámultam amint Zayn cél nélkül sétál az ebédlőben, néha rám pillant, aztán a konyha felé bámul, de mivel nem lát semmit, ezért kinéz az ablakon, hogy jön-e a mentő. Aztán elölről kezdi: megint rám néz, majd konyha és ablak...
Öt perc ülés után kezdtem begolyózni. Bámultam magam elé és mindenféle beteg és sötét dolgon agyaltam. Olyanok fordultak meg a fejemben, amik már nagyon régóta nem. Ez a második nap, hogy itt vagyok. Azt hittem, fantasztikus lesz. Annyira boldog voltam. Emlékszem, mikor a naplómba írtam, majd kicsattantam a boldogságtól, annyira imádtam azokban a pillanatokban az életemet, mint még soha. Míg anya és apa éltek, még akkor sem voltam annyira jókedvű.
Egy örökkévalóság telt el, mire a mentő hangosan szirénázva leparkolt az épület előtt. Két mentős berohant, Zayn megmutatta nekik, merre kell menni. Én egyszerűen nem tudtam megmozdulni, kinyitni a számat vagy bármi ilyesmi. Úgy ültem a lépcsőn, mint egy babzsák. Csupán gondolkodtam, gondolkodtam és gondolkodtam. Annyi embert elveszítettem már. Tíz éves koromban a mamámat, rá két évre a papámat. Tizenhárom évesen a másik mamámat, tizenhét évesen a másik papámat, tizenkilenc voltam, mikor a szüleim is itt hagytak. Hát ennyi. Ennyi a történetem. Nekem már nincs senkim. Se keresztanyukám, se keresztapukám, testvérem, unokatestvér, senkim. Tulajdonképpen mit keresek én még mindig itt, mikor már senkim sem maradt?!
A mentősök elszállították Emmát, de ezt nem nagyon érzékeltem. Foltokban láttam, az ájulás szélén voltam és hányingerrel küszködtem. Fogalmam sincs, hogy hogy, de felsétáltam a lépcsőn és szóltam az első szembejövő gyereknek, hogy mindenki menjen ki a hátsó udvarba. A gyerek - még azt sem tudom lány vagy fiú volt - elrohant, hogy szóljon mindenkinek. A falba kapaszkodva támolyogtam el a szobámig, közben hallottam, hogy mindenki lerohan az udvarra. Többen is elmentek mellettem, de senki nem vette észre, hogy mindjárt összeesek.
A szobámban ledobtam magamat az ágyra és elmosolyodtam. Hirtelen jobban lettem, a fejem kitisztult, már rendesen láttam és a hányingerem is elmúlt. Csak az eszelős tervem járt a fejemben, annyira arra összpontosítottam, hogy azt sem vettem észre, nem vagyok egyedül a szobában.
Nem
voltam tudatában annak, hogy miket teszek. Valaki leült mellém és
beszélt hozzám, de én csak kerestem tovább a szekrényemben.
- SAVANNAH!
Igen, határozottan rám kiabált valaki. Rápillantottam. Zayn Malik. Idejött kioktatni. Értelmetlenség volt részéről.
-
Kérlek, menj el. - suttogtam oda a fiúnak, majd a kezembe vettem a "NE
NYISD KI!" feliratú dobozomat. Az ágyra borítottam a tartalmát.ZAYN MALIK SZEMSZÖGE
Savannah olyan furcsa volt. Emmát ezekben a pillanatokban viszik el a mentősök, ő pedig csak ül a lépcsőn maga elé mered üveges szemekkel és mozdulatlan. Egyre sűrűbben pillantottam rá, mert éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Persze, nem is azt várom el tőle, hogy mosolyogva figyelje az eseményeket, de akkor is... Amit most csinál nem csak ijesztő és félelmetes, de furcsa is.
Rövid ideig figyeltem, amíg Adrienne és Ray egymást ölelgetik és közben sétálnak a mentőautó felé. Ők is bemennek a kórházba, ami végül is logikus. Nagyon jól ismerték Emma Scott-tot. Addig néztem a távolodó kocsit, amíg végleg el nem tűnt a szemem elől.
Vártam, hogy történjen valami, kérdőn összenéztem Mike-kal, olyan "na, most mi lesz?" nézéssel. Mike is pont olyan tanácstalan volt, mint én, ezért eldöntöttem, hogy majd kitalálunk valamit Savannah-val. Elindultam felé, de ő már sehol sem volt.
Tudtam, hogy valami baj van, nem volt nehéz kitalálni. Fel akartam menni az emeletre, de nem tudtam, ugyanis hirtelen az összes gyerek lerohant, nekem pedig lehetetlen volt feljutnom.
- Zayn, te is kijössz? - csillant fel egy vörös hajú kislány szeme.
- Kapok autogramot vagy képet? Vagy mindkettőt? - kérdezték valahonnan.
- Láttátok Savannah-t? Fent van? - néztem körbe kétségbeesetten. Egy csomó lány állt a lépcsőn és nem nagyon akartak felengedni. Ott toporzékoltam egy helyben és kezdett fogyni a türelmem. Nagy nehezen kimentek az udvarra én pedig rohantam fel.
Pár másodperc múlva már Savannah szobájában voltam. Lassan leültem mellé, míg ő a szekrényében keresett valamit.
- Mit csinálsz?
Nincs válasz.
- Savannah, mit keresel? Mit csinálsz?! Nézz már rám!
Semmi.
- SAVANNAH! - lassan megfordult és rám pillantott.
- Kérlek, menj el. - suttogta, majd egy dobozkát kezdett el kinyitni. Felemelte és kirázta. Kíváncsian vártam mi esik ki belőle. Két penge... Úristen, mire készül?! - Nyugi, az egyik nem is éles. - mondta és félre is tette azt.
- Savannah, nézz rám! - könyörögtem.
- Jaj, ne, már. Nem kell a duma. Nem is ismersz. Azt sem tudod, miért vagyok itt. Vagy hogy miért is vagyok ilyen idegroncs. - mondta szomorúan és leült törökülésben az ágyára. Ezekből a mozdulatokból arra következtettem, hogy el szeretné mesélni, mi történt vele.
- Akkor mond el. - kértem. Egyfelől érdekel is, másfelől legalább húzom vele az időt.
- Még soha senkinek nem mondtam el. - vonakodott. - Főleg, hogy mióta megtörtént nem is nagyon beszéltem senkivel. Tulajdonképpen barátaim sincsenek. Ezért ragaszkodok annyira azokhoz is, akiket nem is nagyon ismerek. - itt megállt és nem folytatta. Csalódottan nyúlt az egyik pengéhez. Elkaptam a kezét és visszanyomtam az ölébe, de ez nem jött be, ugyanis újból a pengék fele kezdett nyúlni, mint egy kétéves, akinek nem lehet mondani, hogy nem szabad. Egyetlen megoldásként az jutott eszembe, hogy megfogtam mindkét kezét.
- Ha elmondod, talán könnyebb lesz. - biztattam.
- Rendben... - sóhajtott. - Mindenki a családomból meghalt. Mindenki. Mindkét mamám, papám, anya és apa. Anya és apa fél évvel ezelőtt buszos kirándulásra mentek Franciaországba, ami azt jelentette, hogy Londonból indulnak, aztán egész Franciaországot beutazzák. Akkor én még iskolás voltam, tehát három hónapra - amíg az útjuk tartott volna, nekem be kellett költöznöm a sulis koleszba, de ezzel nekem semmi bajom nem volt. Örültem, hogy anyáék boldogok, ennyit kibírtam, plusz rengeteg barátom volt még kolis. Szóval minden jól ment. Úgy volt, hogy anyáék a legnagyobb francia városokba egy-egy hetet töltenek majd, aztán utaznak tovább. A második hét elején Párizsból Marseille-be tartottak, mikor jött a hír, hogy a buszuk összeütközött egy teherautóval, olyan súlyosan, hogy abban a másodpercben minden utas életét vesztette. - a kezem ennél a résznél annyira szorította, hogy azt hiszem megállt a vérkeringésem. - Hát ennyi... Ez az háromból az egyik ok, ami miatt végleg elegem van. A másik Emma, a harmadik pedig... Nem érdekes. Inkább nincs is harmadik ok. - zavarodott össze és elvörösödött.
- Mi a harmadik ok?
- Te. - mondta ki egyszerűen, könnyes szemekkel.
- Én? - zavarodtam össze.
- Igen, amiatt, amit ma reggel mondtál.
- Mit mondtam? Reggel? Óóó... Hát ez ekkora nagy baj? Hogy azt mondtam Adrienne-nek, hogy talán átmegyek hozzájuk?
Savannah értetlenül pislogott.
- Azokat azért mondtam, mert nem akartam megbántani Adrienne-t. Én szeretek itt lakni, nem fogok átköltözni, max megnézem milyen abból a szárnyból a kilátás. Oké? Nem megyek át, nem is akartam. - ismételtem meg még egyszer.
- Nem, nem arra gondolok. Te is tudod, mire. De lényegtelen, magam sem értem, miért akadtam ki annyira. Mert én meg félreértettem, vagy nem is, csak tudod mondtam, hogy ragaszkodok mindenkihez és...
- Inkább ne folytasd. - jelentettem ki felhúzott szemöldökkel. - Egy szavadat sem értem.
- Dehogynem! - nézett rám mérgesen. - Most pedig jobb, ha elmész. - elkezdett kapálózni, ami miatt alig bírtam tartani a kezét. Erősebben szorítottam a csuklóját, de annyira vékony volt a keze, hogy féltem, hogy esetleg eltöröm.
- Oké... Most teljesen össze vagy zavarodva. De ebben a táborban mindenki szeret téged, annak ellenére, hogy még nincs két napja, hogy itt vagyunk. - bizonygattam.
Igazából persze fogalmam sincs, hogy ki mennyire szereti őt. Én tudom, mit érzek iránta, azt is tudom, hogy Ray mit érez, de a többiekről semmit sem tudok.
- Tényleg? - mosolyodott el savanyúan Savannah. - De meg tudsz engem érteni, ugye?
- Igen... - motyogtam.
- Nagyon meggyőző volt. Jó, akkor mondok egy példát. Odamegy hozzád egy rajongó és képet kér, mit csinálsz? Adsz neki? - kérdezte és közben továbbra is a kezét rángatta.
- Persze.
- Okés. Odamegy három-négy. Nekik is adsz?
- Aha.
- Jó. És ha lerohan téged több száz?
- Hát, annyi embernek azért nem... Mármint szeretnék, de nem tudnék...
Savannah elmosolyodott. Nagyon okos lány. Azonnal megértettem, mire gondol. És hogy mennyi baja lehet... Közelebb ültem hozzá és átöleltem. Kissé tartottam tőle, hogy ellök, de nem így lett, meglepődött arccal bújt hozzám. Megsimogattam a haját, mire ő szorosabban ölelt át. Nem tudom, meddig ültünk itt, de se ő, se én nem húzódtunk el a másiktól. Közben néha eszembe jutott, hogy Mike egyedül bajlódik harminckét gyerekkel, de egyszerűen nem bírtam és nem is akartam elengedni Savannah-t.
- Menjünk le. - súgtam a fülébe. - Mike egyedül van.
Éreztem a vállamon, hogy bólogat. Lassan elengedtem, majd felálltam. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem az ágyáról. Elfogadta a segítséget, és felhúzta magát mellém. Elindultam kifelé.
- Sajnálom, Zayn... - hallottam magam mögül és megpördültem. Éppen láttam, hogy Savannah felemeli az egyik pengét és egy hosszú, brutálisan mély sebet ejt a bal karján, a tenyere alatt. Azonnal ugrottam, de már késő volt, már nem tudtam megakadályozni.
Mélyen a szemébe néztem, az arcom elárulta, hogy hihetetlen nagyot csalódtam benne. Savannah úgy pislogott vérző kezére, mintha maga is meglepődött volna azon, hogy komolyan megtette. Teljesen lefagytam. Mit tegyek? Nem hagyhatom elvérezni! Mit tegyek?!
A lélegzetem is elállt, ha a kezére néztem. Az ágynemű egy óriási foltban vörös volt és egyre csak terjedt tovább.
- DE MIÉRT? - ordítottam le a csendesen ülő lányt. Ő egyáltalán nem pánikolt.
- De most mit csináljak?! Elvérzel! Fogalmam sincs mit csináljak!
- Semmit, ez nem a te dolgod. - húzta fel a szemöldökét. Miért ilyen nyugodt? Nem fáj neki? Őt nem zavarja, hogy ömlik a karjából a vér?!
- Oké, van egy ötletem. - pattantam mellé és gyorsan felemeltem a lányt. Lábbal kirúgtam az ajtót és átvittem a lány mosdóba. Cipőstől- ruhástól beálltam vele egy zuhanyzó alá, és meleg vizet engedtem a kezére.
- Aú, ez csípi! - szisszent fel Savannah.
- Te most fogd be! - háborodtam fel. Éppen az életét mentem... - A meleg víz felgyorsítja a seb összehúzódását, ezért csípi.
A ruhánk vizes és véres lett, úgy nézhettünk ki, mintha zombik lennénk. És falfehér arccal álltam a zuhany alatt, ami elég ijesztő lehetett, Savannah bőre pedig szinte szürke volt. Alig bírtam ránézni.
Pár perc elteltével azt vettem észre, hogy Savannah kezdi elveszteni a tudatát, már alig állt a talpán és lassan, hosszúakat pislogott. A sebből már kevesebb vér jött (de még így is rengeteg), érzem, hogy elvesztem, nem tudom megmenteni. Könnyes szemekkel néztem azt, ahogy a csempézett falnak dől, jobb kezével pedig a zuhanyzó oldalába kapaszkodik. A keze lassan csúszott le az érdes műanyagfalon, én pedig kezdtem elveszteni a reményt. Levettem az ingem, bekötöztem vele a kezét, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hamarabb is eszembe juthatott volna a seb lekötözése, de nem voltam olyan állapotban, hogy az életmentőleckéken agyaljak.
- Savannah, hallasz engem? - kérdezgettem. Aprót bólintott válaszként. Nagyon megkönnyebbültem. - Akkor nyisd ki a szemed! - utasítottam, de már nem volt értelme. Nem reagált rá.
jesus christ.what the hell.oh my gosh.
VálaszTörlésMIÉRT HAGYTAD ABBA?? :D Sajnálom Savannah-t mert trauma ami érte ilyen fiatalon. Remélem Zayn nem fogja innentől kezdve őrültnek titulálni Savannah-t! :\ Örültem a Zayn szemszögnek, és néha egy egész részt is megírhatnál az Ő szemszögéből. :)
Nagyon nagyon várom a következő részt!! :)
xx