2013. szeptember 28., szombat

13. rész - Elfeledett emlékek

 Sziasztok! Új rész, remélem tetszeni fog.:) Köszönöm az előző részhez érkezett két kommentet <3

7. nap
- Oké, elmegyek fogat mosni és átöltözni, rendben? - kérdezte halkan Zayn.
- Oké. - bólintottam halvány mosollyal és már csak azért is elindítottam a Titanicot. Igazából nem is vagyok kíváncsi rá, csak azért nézem, hogy eltereljem a figyelmem. Ezerszer láttam már, minden szavukat velük ismétlem, semmi újat nem tud már nekem mutatni, mégis imádom. Pár percig néztem, aztán Zayn visszajött én pedig ösztönösen megállítottam. Régen anyáék mindig, mikor elmentek mellettem, megnézték, hogy éppen mit nézek, csinálok a neten, tehát berögzült, hogyha valaki jön le kell állítani és félre kell tenni.
- Te most filmet fogsz nézni? - vonta fel a szemöldökét, és még a félhomályban is ki lehetett venni az arcáról, hogy mindjárt összeesik, annyira fáradt.
- Nem. Kikapcsolom. - ráztam meg a fejem, majd valóban leállítottam és félretettem a tabletemet. - Ööö... - harapdáltam a szám szélét.
- Mondd. Amúgy kinyithatom az ablakot?
Kitágult szemekkel pislogtam rá, amire ő felnevetett. Nem csodálom, kábé úgy nézhettem ki, mint egy aranyhal. De most komoly ki akarja nyitni? Odakint életveszélyes vihar tombol, kész csoda, hogy még élek, ő meg kinyitná...
- Hát... A te ablakod. De ha megfagyunk vagy elfúj minket a szél, belénk csap a vihar vagy...
- Oké, tehát nem. Legyél már optimistább! "Elfúj minket a szél, belénk csap a vihar"? - ismételgette a szavaim, kislányos hangon, mire én hangosan felkacagtam.
- Csak vicc volt. Amúgy izé... - nézegettem a körmeimet. - Most mi van?
- Érthetőbben? - vigyorgott Zayn, és ez az a vigyor, ami a kedvencem tőle. Hjaj...
- Tehát ha én nem tudok visszamenni a szobámba... Nem engeded, hogy a folyosón aludjak... Akkor most hol fogok? - fogalmaztam meg szépen lassan, nehogy félreérthetőt mondjak. Közben gondosan ügyeltem, hogy egy pillanatig sem nézzek fel, csak nyugodtan üljek a padlón és tanulmányozzam a szekrényt.
- Mondjuk az ágyban? - Zayn amolyan "mi ezen a kérdés?!" fejet vágott hozzá.
- Hát de...
- Álmos vagyok. - szólt határozottan, mire én negyed másodperc alatt bebújtam a takaró alá. - Köszönöm. - kuncogott.
Pár perc múlva sem fogtam fel a dolgokat... Erre az egészre csak annyit tudok mondani, hogy: nem-hiszem-el. Egyfelől hihetetlenül jó, hiszen ki tudja, leszek-e valaha még egyszer ilyen közel hozzá? Másfelől viszont... Holnap visszamegyek a szobámba (vagyis ma, mert már túl vagyunk az éjfélen) és onnantól megy minden ugyanúgy. Elgondolkodva megfordultam és épphogy nem estem le az ágyról. Hát igen, egy személyre tervezték...
- Miért nem alszol még? - hallottam magam mellől olyan halkan és motyogva, hogy alig értettem.
Újra visszafordultam, hogy válaszolni tudjak.
- Mert nem tudok. - az én hangom tiszta és érthető volt, egy csepp álmosság nem volt benne. - Ilyenkor még mindig ébren vagyok...
- De miért...? - emelte fel egy kicsit a fejét, de aztán visszaesett a párnára.
- Mert nem tudok... Képzelheted milyen. Főleg, hogy most még vihar is van... - fejeztem be a mondatot egyre vékonyodó hangon.
- Ennyire félsz a vihartól?
- Aha.
- Fura. Hogy nem szoktál hozzá ennyi idő alatt? Vagy nem Londonban születtél? - kérdezte egy kicsit éberebben.
- De. De, itt születtem. Csak egyszerűen nem tudom elviselni... - vontam meg a vállam. - Hány óra van?
- Várj, megnézem. - mondta, aztán a párnája alól előszedte a telefonját, megnyomott az oldalán egy gombot és felém tartotta.
- Oké, látom. - szóltam hunyorogva, mert a hirtelen fénytől könnyezni kezdtem. - Mindjárt egy óra. Holnap kell valamit csinálni?
- Aha. Pénteken kaptuk meg a feladatokat, nem emlékszel?
- Jaaa. Dehogynem. Nem akarok szobákat takarítani. - ráztam meg a fejem. - Semmi kedvem. Te mit kaptál?
- Öhm... Asszem én is szobatakarítást. De én a másik szárnyat. - gondolkodott el, és olyan zavaró volt, hogy semmit nem láttam belőle. Csak egy-egy villámlásnál láttam az arcát.
- Oké. Hány óra van? - suttogtam.
- Utoljára fél perce kérdezted. - nevetett fel Zayn. - Mindjárt egy. És szerintem álmos vagy.
- Most igen, az előbb még nem voltam az. - lepődtem meg.
- Akkor szerintem al...
Éreztem, ahogy a nap egyre magasabban kúszik fel az égen. Az ablak tárva-nyitva, de nem hideg  levegő árad be, hanem kellemesen friss. Képtelen vagyok kinyitni a szememet, túl sötét van még ahhoz. Álmosan fordulok megint a bal oldalamra és érzem, hogy valami nem stimmel. Biztos, hogy a saját ágyamban vagyok? Egyszerűen nem érdekelt, hol vagyok. Egyet tudtam: hogy még aludni szeretnék. Olyan fura, valami akkor sem oké. A fény hátulról jön, de az én ablakom az ággyal szemben van... Nem tudom... Zzzz. Zzzz. Hallottam pár centiről. Ki a fene hív ilyenkor? Egyáltalán miért van rezgőre állítva a telefonom?
- Hallo? - szólalt meg mellettem... Zayn?!
Mintha áram rázott volna meg, úgy ültem fel az ágyban. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon millió kérdés, de a következő másodpercben minden eszembe jutott. Vihar, kicsapott ablak, Zayn, minden.
- Csss! - tartotta Zayn a mutatóujját a szája elé.
Aprót bólintottam, majd szétnéztem. Először is: Zayn szobájában sokkal nagyobb a rend. Sehol semmi szétdobált cucc, össze-vissza letett könyvek, és még sorolhatnám. Vagy csak én vagyok ennyire rendetlen?
- Muszáj? - sütötte le a szemét Zayn. - Nem. - válaszolta nem sokkal később. - Nem igazán. ... Jó, oké. ... Persze, elintézem, de... Ha engednél szóhoz jutni... Aha. Oké. - dobta el fölöttem a telefonját, ami pont az éjjeliszekrényre esett. - Bocs, hogy felébresztettelek. - nézett rám gyengéden.
- Nem ébresztettél fel. - mosolyogtam rá, hogy ne legyen bűntudata.
Megdörzsöltem a szemeim és kinyújtottam a lábaim, ami nem volt túl jó ötlet, mert közben megrúgtam Zayn-t. Oké, megint elfelejtettem - ez egy egyszemélyes ágy.
- Bocsi. - húztam félre a szám. - Hány óra van?
- Megőrjítesz ezzel a kérdéssel. - csapott a fejére. - Kis időmániás. Amúgy ott a telefonom, megnézheted.
- Oké. - nyúltam oda érte. - Öt negyvenöt. Ki hív téged ilyen korán? - grimaszoltam. - Hogy érted azt, hogy megőrjítelek ezzel a kérdéssel? - esett le, hogy mit is mondott.
- Hát.. Éjszaka egy csomószor megkérdezted.
- Én? - lepődtem meg.
- Nem emlékszel rá?
- Mmm. Az baj? - pislogtam hitetlenkedve.
- Nem. Gondoltam, hogy álmos vagy, pedig nem tűntél annak. - ráncolta a homloka.
- Uh, de ugye nincs amnéziám? - pánikoltam.
- Dehogy. - legyintett. - Csak álmos voltál.
- Oké. - nyugodtam meg azonnal. De én egyszerűen tényleg nem emlékszem rá. - Ugye mást nem mondtam? Mondjuk hülyeségeket? - rémültem meg, mert ha álmos vagyok, nem figyelek arra, hogy miket beszélek.
- Nem mondtál hülyeségeket. És amúgy azért hívtak - sóhajtott fel, és bár nem kérdeztem, mert magánügynek tartottam, mégis magyarázkodni kezdett. - hogy szóljanak, hogy hétre érjek be a stúdióba. Új számokat veszünk fel.
- Értem. Az jó... gondolom. Mármint egyszer mondtad, hogy szereted ezt csinálni. - emlékeztem vissza, majd kinyújtózkodtam. Nem volt még erőm felkelni, pedig egyre furább volt Zayn-nel egy ágyban feküdni. Ráadásul... - Jesszus, ez a pizsama van rajtam?! - eszméltem fel és próbáltam nyugodt lenni. Oké, miért nem dobtam még ki ezt a hálóinget? Annyira rövid, egyáltalán nem illik hozzám. Aaaaa...!
- Ja, észrevettem már. - nevetett fel és az egész arcán tükröződött valami... valami sunyi. Igen, ez a megfelelő szó.
- Ezt hogy érted? - kaptam rá a tekintetemet.
- Úgy, hogy észrevettem már. - vigyorgott.
- Oké, inkább nem akarom tudni. - jelentettem ki gyorsan, elsápadtan. - Asszem megyek. Még haza kell mennem, ki kell mosnom az összes cuccom meg ilyenek.
Nem nagyon hagytam időt neki a válaszadásra, mert bár kialvatlan voltam, mégis sebesen pattantam ki az ágyból, és pár másodperc múlva már a saját szobámban voltam, ahol sokkal, de sokkal hidegebb volt. Azonnal az ablakhoz szaladtam és könnyedék becsuktam. Körülbelül fél óra telt el, mire végre kiléptem az udvarra. Friss levegő, párás fű és szénaillat. Imádom. Gondolkodás nélkül az istálló felé vettem az irányt, hogy megnézzem minden rendben van-e. Igazából tudom, hogy semmilyen kárt nem tett benne a vihar, mégis muszáj ellenőriznem.
A lovak közé belépve ellepett a boldogság. Mindegyik állat látszólag rendben volt, minden ugyanúgy volt, ahogy lenni szokott. Közelebb léptem Vortex-hez. Nem tehetek róla, ő a kedvencem, mindig sokkal többet simogatom, mint a többit.
- Szia, Savannah...
Megpördültem és a sarokban ülő Mike-ot láttam meg.
- Megijesztettél. - méregettem furcsán a srácot, mert nem értettem miért nem szólt már percekkel ezelőtt, hogy itt van. - Szia Mike. Mi a baj? - kérdeztem ösztönösen, mert egy átlagos ember nem szokott ok nélkül a lehajtott fejjel a sarokban ücsörögni.
- Hosszú. - legyintett, de én nem hagytam annyiban. Leültem mellé felhúzott térdekkel és kértem, hogy mondja el. - Volt már olyan, hogy egy barátod elfelejtett téged? - nézett rám szomorkásan.
- Persze... - feleltem bosszúsan, mert egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány "barátom" felejtett el egyik napról a másikra.
- Oké. Akkor már érted, mi a bajom...
- Ha csak úgy elfelejtett téged, akkor nem volt igazi barát, ne foglalkozz vele. - tanácsoltam, bár tudom, hogy valamivel csak úgy nem foglalkozni lehetetlen.
- De igazi barát volt. - vonta meg a vállát Mike csalódottan. - Ezer éve ismertem meg, annyira jóban voltunk, bármit megtettünk volna egymásért, aztán egyszer csak nincs többé barátság...
Ahogy mesélte egyszerűen összeszorult a szívem. Mike eddig annyira hallgatag volt, talán mind egy csalódás miatt volt? Nem tudom, de a lényeg, hogy annak ellenére, hogy nem is ismerem őt, fontos, hogy ne érezze rosszul magát... Szeretném felvidítani. Nagyon empatikus vagyok, nem tudom elviselni, ha valaki szomorú a környezetemben.
Egy vastagabb földre hullott szalmaszálat törögettem kisebb darabokra az ujjaim között, miközben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mit tudnék mondani Mike-nak, ami nem közhelyes és talán segíthetek neki. Öhm...
- Uramisten. - emeltem fel a fejem holtsápadtan. - Mike? Hogy felejthettelek el? Mike? - ismételgettem kétségbeesetten.
Rólam volt szó. Mike rólam beszélt... Emlékszem rá! Tíz éves voltam és a táborba érkeztem. Mindenki ismert mindenkit, kivétel mi ketten. Én és Mike ugyanis idegenek voltunk, az első napokban szinte senkivel sem beszéltünk. Aztán valamiért mi ketten elkezdtünk egymással beszélgetni, ha jól emlékszem, a lovakról. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk, állandóan együtt lógtunk, mint két testvér. Mindigis a bátyámként néztem rá.
- Nagyon sajnálom. - suttogtam üveges szemekkel, magam elé meredve. - Sajnálom. Ez... Én... - motyogtam, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. - Huh...
Az összes gondolatom csak Mike körül forgott, minden más eltűnt a fejemből. Minden emlék hirtelen belémhasított. Hogy felejthettem el a gyerekkori legjobb barátomat? Miért nem ismertem meg az arcát vagy a nevét? Miért nem beszéltünk egymással majd' öt éven keresztül? Emlékszem, mikor a tábornak vége lett...
Itt állok tízévesen, két copfban a farm kapujában és várom anyáékat. Az egész tábornak most vége. Egyszerűen nem hiszem el. Próbálom nem mutatni a külvilág felé, mennyire rosszul vagyok. Fogunk még találkozni Mike-kal? Ha igen, vajon ugyanolyan jóban leszünk? Rémült arccal fordulok a mellettem álló fiúhoz, erősen koncentrálva arra, hogy vidámnak tűnjek.
- Ugye írsz majd? - teszem fel félve a kérdést.
- Persze. De akkor te is fogsz, ugye? - csillan fel a szeme.
Hevesen bólogatok és a szemem sarkából Emma nénire pillantok, aki éppen Sophie anyukájával beszél, így nem veszi észre, mennyire kétségbe vagyok esve.
- És sokat is fogunk találkozni? Nem fogtok elköltözni a világ másik végére?
- Ami azt illeti... - kezd bele Mike, én pedig elsápadok. - Anya múlthéten felhívott és mondta, hogy... elköltözünk. De nem messzire. 
- Hova?
- Skócia északi részére. Anyáék ott kaptak munkát.
- Miért nem mondtad el?! - kiabálom az arcába, amire sokan odafordulnak.
- Mert nem tudtam hogyan. - vonja meg a vállát.
- Aha, persze. Annyit kellett volna csinálnod, hogy elmondod. - jelentem ki csalódottan. - Tehát akkor ezért nem mondtad soha, hogy találkozni fogunk. Mert nem lesz semmilyen találkozó, ugye?
- Miért ne lehetne? 
- Mert messze leszünk egymástól.
- És? Azt hittem meg fogod érteni, nem én tehetek erről.
- Tudom... Bocsi. Akkor sokat írunk majd? És nagy korunkban szomszédok leszünk?
- Aha. - bólogat boldogan Mike. - És lesznek lovaink.
- És farmunk. - teszem hozzá széles mosollyal. - Olyan jó lesz.
Egy autó kanyarodik be, és megáll szorosan mellettünk.
- Jöttek értem. - suttogja Mike. - Szia. - néz a szemembe, majd bepakolja a cuccait a csomagtartóba. Szomorúan nézem minden mozdulatát. 
- Sziasztok! - köszön el még egyszer. - Viszlát Emma néni. Szia Savannah. 
Beszáll az autóba és lelkesen integet nekem. Én azonban csak állok ott és meg sem bírok szólalni.
Ma már tudom, hogy akkor láttam őt utoljára. 

2013. szeptember 21., szombat

12. rész - Szivárvány

Sziasztok! Szombat=új rész. Remélem tetszeni fog nektek és megajándékoztok a kommentjeitekkel. <3



SAVANNAH SORIN SZEMSZÖGE

Itt álltunk az ajtó előtt, mikor hátulról megölelt. El sem hiszem, hogy megtörtént. Nem tudom elhinni. Mindez pár órája történt. Csak úgy adtam egy puszit az arcára, ő pedig fél perc múlva elrohant. Mivel zavarhattam el? Megint én tehettem valamit tönkre. A kedvencem az, hogy azt hiszem, talán ebben a pillanatban megváltozik valami köztünk, és ő is belém szeret, de nem ez történt. Miért nem fogom fel, hogy semmi értelme egy olyan fiú után futni, aki talán észre sem vesz engem? Illetve észre vesz, de semmi jelet nem mutat arra, hogy több lennék, mint egy barát.
Miután eltűnt, én még ott álltam az ajtóban több percig és bámultam utána. Talán majd a következő másodpercben visszajön. De nem, vártam negyed órát és nem jelent meg. Megint én értettem félre a dolgokat, én képzeltem bele olyat, ami nincs. Mikor erre rájöttem, beszaladtam a lakásomba és az ágyamra borulva zokogtam majdnem egy órán keresztül. Sok idő volt, mire sikerült felfognom, hogy semmi értelme, annak, amit csinálok. Több millióan szerelmesek Zayn-be, nem csak én. És persze én előnyben vagyok, mert engem ismer is, de ez még mindig nem azt jelenti, hogy van is esélyem nála. Sajnos...
http://25.media.tumblr.com/tumblr_m06cn3rSeP1roqvveo4_500.gifSietve zártam vissza magam mögött a lakásom ajtaján. A gurulós bőröndöm csattogott az üres folyosón, és szinte éreztem, ahogy a szomszédok a pokolba kívánnak miatta. Nagy zajt csaptam magam után, de végre sikerült leérnek a földszintre. 
Talán nem kellett volna elmennem a táborba. Egy teljes hónapot vesztek így az életemből, amit akár munkával is tölthettem volna, mivel hogy nem vagyok milliomos. Ott a lakbér, a kaja, ja és az egyetem, amit szeptemberben kezdek? Kiszámoltam, és csak három félévre van pénzem, azt is csak az örökségemből tudom majd kifizetni...
A földszinten a bejáratnál gyorsan a fejemre húztam az esőkabátom kapucniját, majd kiléptem a szakadó esőre. Igazából én imádom a záport, a havat, mindent, egyedül a viharokat nem bírom elviselni. A papám mindig nevetett rajtam, hogy egy londoni lakos hogy félhet a vihartól, mikor körülbelül mindennap van. Azon csodálkozok, hogy a táborban eddig megúsztuk a nagyobb viharokat...
Dideregve húztam magamon össze az esőkabátot, ami valahogyan átázott, így éreztem, ahogy a pulcsim egyre vizesebb lesz. A bőröndöm alig bírtam magam után rángatni, mert szinte teljesen elsüllyedt a pocsolyában. Az első dolgom lesz, ha visszaérek a farmra, hogy kimosom őket, mert most minden csupa sár lett.
Szitkozódva futottam a szürke utcákon keresztül, mire végre elértem a megállóban. A busz, amivel mennem kellett volna, éppen akkor csukta be az ajtaját. Próbáltam rohanni felé, de annyi ember vett körül, hogy ez szinte lehetetlen volt. Lihegve torpantam meg a busz ajtajánál, a sofőr pedig észrevett és sietve kinyitotta azokat.
- Köszönöm. - pislogtam hálásan a férfira, és ledobtam magam az első ülésre, amit megláttam. Szó szerint reszkettem. A ruháimból több liter vizet lehetne kicsavarni, a hajam nedvesen tapadt az arcomhoz és érzem, hogy legalább megfáztam. Gyorsan felálltam az ülésről és idegesen fogtam meg az egyik kapaszkodórudat. Néhány ember érdeklődve rám emelte a tekintetét, amitől kissé zavarba jöttem. Oké, tény, hogy úgy nézek ki, mintha valami árvíztúlélő lennék, de azért nem kellene ennyire megbámulniuk, végülis nem én tehetek róla, hogy átázott az esőkabátom, a cipőm, meg úgy mindenem.
Majd' fél óra telt el, mire végre leszállhattam. Majdhogynem sírva rohantam a farm felé vezető homokúthoz, annyira fáztam. És egyszerűen bármit megtettem volna, hogy megszáradjak. Az eső ugyanúgy ömlött, de már kisütött a nap is legalább.
Abban a pillanatban, hogy húsz perc "séta" után beléptem a házba, elállt az eső. Gúnyosan vigyorogtam egyet, majd felvonszoltam magam az emeletre. Kicsit fura volt, hogy senkivel nem találkoztam eddig, de nem is volt kedvem ilyen állapotban belebotlani másokba. A szobámba érve azonnal átöltöztem, bár a nadrágot lerángatni magamról külön művészet volt, mert a víztől rátapadt a lábamra. Valahogy aztán mégis megoldottam, pár perc múlva már a fürdőszobában szárítottam a hajam. Néha-néha kipillantottam az ablakon, és megállapítottam, hogy odakint gyönyörűen süt a nap.
Este hatig tanultam az udvaron az egyik padon ülve, aztán mikor az agyam már csakis különbözőbbnél különbözőbb német szavakkal volt tele, felálltam, és bementem a házba. Az ebédlőbe érve meglepetten tapasztaltam, hogy éppen testvérvitába keveredtem. Emma és Phil a terem két végében álltak és egymással kiabáltak. Próbáltam észrevétlenül elsurranni mellettük, de nem sikerült.
- Savannah! - szólt rám hangosan Emma.
- I-igen? - álltam meg kelletlenül.
- Ugye, hogy nem kell lecserélni az ételbeszállítóinkat?
- Hát.. Szerintem nem... - ejtettem ki minden betűt nagyon lassan.
- Hihetetlen! - csapott az asztalra Phil. - A gyerekek egészségtelen ételeket esznek!
- Nem hinném. Nem, minden finom, friss és szerintem nem egészségtelen. Felmehetek? - pislogtam könyörgően Emmára, a németkönyvemet pedig pajzsként tartottam magam előtt.
- Persze. - bólintott idegesen.
Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam. Még a szobámban is hallatszott, ahogy vitatkoznak. Phil minek szól bele a tábor ügyeibe? Hiszen minden tökéletes így, ahogy van. Én nem akarom, hogy bármin is változtassanak, de ebbe nekem nincs sok beleszólásom. Viszont Ray és Adrienne tuti kiakadnak, ha Emma tesója szervezkedni kezd. Amúgy ők hol vannak? És Katie és Mike? És... Zayn? Még nem ért vissza, gondolom...
Tizenegy órakor, pont mikor már majdnem elaludtam kitört a vihar. Nagyot sóhajtva nyomtam a fejem a párnámhoz, hátha úgy nem hallom, de ez nem jött be, mert az összes villámlást tökéletesen érzékeltem.
A koromsötét miatt csak akkor láttam, ha a villámlott, mert az egy pillanatig bevilágította az egész szobát. A kezemmel folyamatosan próbáltam kitapogatni a telefonomat, de nem sikerült megtalálnom. Az ablakom hirtelen megnyikordult, én pedig ijedtemben majd' leestem az ágyról. Sikerült megtalálnom a telefonomat, amin pillanatok alatt feloldottam a billentyűzetet és bekapcsoltam rajta a zseblámpát. Lassan kibújtam a takaró alól, és mintha horrorfilmbe lennék lábujjhegyen közelítettem meg az ablakot. Karnyújtásnyira voltam tőle, mikor egyszercsak kicsapódott, ezzel egy időben óriásit sikítottam, a hideg levegő azonnal beáramlott a szobámba, én pedig hátratántorodtam és elestem tőle. A telefonom nekivágódott a falnak, és kialudt a fénye. Odakúsztam hozzá, megnyomtam a középső gombot és... Huh, felvillant a kezdőképernyő. Szerencsére nem lett semmi baja. Odadobtam az ágyamra, aztán felpattantam és próbáltam becsukni az ablakot, de a szél annyira fújta kívülről, hogy attól féltem kiveri az üveget. Elhúztam a függönyt, amivel azt értem el, hogy azt is elkezdte fújni, így a függöny másfél méteres magasságban lobogott, mint egy zászló. Oké, én ezt nem bírom tovább. Előszedtem a tabletem a szekrényemből és kiszaladtam a folyosóra. Magam mögött alig bírtam visszacsukni az ajtót, végül valahogy belerúgtam amitől becsapódott.
A folyosón kellemesen meleg volt, a szobák védték a vihartól, így le tudtam nyugodni. Bekapcsoltam a tablet-em, amihez körülbelül két hónapja hozzá sem nyúltam. Legnagyobb meglepetésemre ugyanolyan gyorsan bekapcsolódott. Elgondolkodva nyomogattam rajta dolgokat, beállítottam a fényerőt, kapcsolódtam a wifihez (segítőként tudom a kódot), majd online filmeket kerestem. Olyan film kell, ami teljesen eltereli a gondolataimat... Elsőre hirtelen a Titanic ugrott be, ezért rákerestem arra, és az elsőt, amit találtam, elindítottam.
Körülbelül a huszadik percnél tarthattam, mikor akkorát villámlott, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Kapkodtam a levegőt és a folyosó egyetlen ablakához rohantam. Semmit sem láttam, csak a sötétséget. Visszalépkedtem az ajtóm mellé, és visszaültem a földre. Ekkor jöttem rá, hogy fázok, mert csak a hálóingem volt rajtam, és hogy mennyire álmos vagyok. Elindítottam a filmet, de alig bírtam odafigyelni. Vajon belecsapott valamibe a villám? A lovak nem félnek? Tényleg, bezártam a lakásom ajtaját? Nem emlékszem rá...
- Savannah, mit csinálsz itt? - guggolt le mellém Zayn. Jesszus, hogy és mikor került ide?!
- A szívbajt hozod rám. - forgattam meg a szemem. - Filmet nézek. - fordítottam felé a Titanicot.
Zayn az arcomat fürkészte, én pedig továbbra is a képernyőre szegeztem a tekintetem.
- Ilyenkor? És itt? - faggatott tovább.
- Igen, mert vihar van, és félek a szobámban. - válaszoltam az igazságot.
- Jól van, állj fel. - nyújtotta felém a jobb kezét. Pár pillanat gondolkodás után elfogadtam, és engedtem, hogy felhúzzon.
- Úristen, mióta vagy itt?! - akadt ki. - Jéghideg a kezed!
- Öhm. Igen, mert fázom...
- És akkor miért nem öltözöl fel?
- Mert én tuti, hogy nem megyek vissza a szobámba. Kicsapta a vihar az ablakomat, és nem merek visszazárni. És hideg van bent. Ja, és ígyis-úgyis fel fogok fázni, mert szakadó esőben jöttem vissza. - soroltam fel.
- Ahh, S. Becsukjam az ablakodat?
- S?
- Igen, mi van vele?
- Így becézel? - pirultam el.
- Nem tudom, csak kicsúszott a számon.
- Oké.  - mosolyodtam el örömömben.
- Most mi van? - kérdezte, és közben a vigyorgásomat figyelte.
- Semmi. - húztam még szélesebbre a mosolyomat. - Amúgy meg ne, ne csukd be az ablakom, mert félek, hogy kiveri az üvegét a szél... - vontam meg a vállam. - Most értél csak vissza? - váltottam témát.
- Igen... Rendesen le lettem szidva így is. - suttogta lesütött szemekkel.
- Miért? - érdeklődtem szomorúan.
- Minden miatt. Hosszú. A lényeg, hogy ezentúl állandóan stúdiózni kell járnom, figyelnem kell, mikor, mit írok ki twitter-re, néha csak úgy ok nélkül sétálgatnom kell Londonban meg ilyenek. Kezdek beleőrülni. - túrt bele a hajába.
- Nem lehetne valahogy megoldani? Vagy szabadságot kivenni?
- Szabadságot? Ez aranyos volt. - nevetett fel halkan. - És a rajongóknak hogy mondanád meg, hogy most éppen szabadságon vagyok?
- Jól van na, nem gondoltam bele... - suttogtam kedvtelenül és magamhoz szorítottam a tabletemet.
Zayn elindult a szobája felé és kinyitotta az ajtaját.
- Gyere.
- Miért?
- Mert nem lehetsz egész éjszaka a folyosón.
- Nem fogok nálad aludni. - döbbentem meg.
- Nem tudom mire gondolsz, de nincsenek hátsószándékaim. - nevetett fel Zayn.
- Még jó. - kértem ki magamnak.
- Gyere már.
- Nem.
- Mindig ilyen makacs vagy?
- Aha. - bólogattam.
- Utolsó lehetőség, hogy a saját lábadon gyere... - közölte fenyegető hangon.
- Hogy értve? - lepődtem meg.
- Így... - kezdte és felém rohant. Egyszerűen felkapott és bevitt a szobájába.
- Tegyél leeee! - visítottam.
- Oké. - kuncogott és letett az ágyára.
- Úgy bánsz velem, mint egy ötévessel. - motyogtam dühösen.
- Mert körülbelül olyan makacs vagy, mint egy ötéves. - jelentette ki pofátlanul aranyos vigyorgással.
- Tehát ezentúl ha nem tetszik valami, megfogsz és arrébb teszel?
- Ja.
Kiborít ez a srác! De... mindent összevetve lehet, hogy pont emiatt szeretem ennyire. Annyira, hogy akármit megteszek érte, és ha sosem leszünk egy pár, én akkor is odaleszek érte. És tudom, hogy a tábor végeztével soha nem látjuk többet egymást, de én akkor is várni fogok arra, hogy talán egyszer összefutok vele. Ő hozta vissza az életembe a napsütést, kevesebb, mint egy hét alatt és ezét örökké hálás leszek neki.

2013. szeptember 14., szombat

11. rész - Minden rosszban van valami jó

Sziasztok! Köszönöm, hogy van két olvasóm <3 Ezentúl minden szombaton új rész lesz, ezt megígérem ;)


5. nap

ZAYN MALIK SZEMSZÖGE

Savannah pár perce viharzott be a szobámba, és jelentette ki, hogy megtaláltak a rajongók. De mégis hogyan? Ha Paul megtudja, ki fog nyírni... Márpedig most fel kell őt hívnom, mert ezt csak ő tudja megoldani.
- Hitesd el a rajongókkal, hogy máshol vagy. - gondolkozott hangosan Savannah, gyorsabban szedve a levegőt a kelleténél. - Vagy... vagy egyszerűen menj ki... Öhm, tényleg, miért kell titokba tartani, hogy itt vagy?
- Több ok miatt. Egy: mert ez büntetés, a közmunka helyett, és én elméletileg egy példakép vagyok, legalábbis Paul, a menedzserünk állandóan ezt hajtogatja. Kettő: A rajongóknak megígértem, hogy leszokok a cigiről és hár...
- Dehát nem is cigizel! - szólt közbe.
- Ja, körülbelül egy hete nem. Vagyis pontosabban azóta nem, mióta itt vagyok. - fejeztem be a mondatot ügyelve arra, hogy a nem járjon el a szám a részletekről. - Oké, felhívom Paul-t. - gondoltam egyet és lassan felálltam. - Tudnál nekem segíteni?
- Aha. - csillant fel Savannah szeme. - Miben?
- Az éjjeli szekrényem legfelső fiókjában van a tabletem. Csak kapcsold be és válaszolgass néhány tweet-re vagy kövess vissza valakit. És alul a válasznál állítsd át a tartózkodási helyet máshova, oké? 
- Oké... De... Mi van ha valamit elrontok? Mert az én tabletemen még soha nem rontottam el semmit, de ez mégiscsak a tiéd, és te világsztár vagy, tehát ha valamit félrenyomok, vagy rosszul válasz..
- Ugyan már. - fojtottam belé a szót, mire ő végre megértette, hogy megbízok benne és az sem különösebben érdekelne, ha valamit elszúrna. - Szóval most megyek telefonálgatni, meg szólnom kellene Emmának is... - soroltam, majd hangosan kifújtam a levegőt, próbáltam elrejteni, hogy nagyon magam alatt vagyok, de szerintem Savannah-nak így is sikerült észrevennie.
Kiléptem a folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Pár másodpercig elgondolkoztam azon, hogy így nem tűnik-e olyannak, mintha Savannah-t bezártam volna a szobámba, végül arra jutottam, hogyha akar, nyilván ki tud jönni a szobámból és...
- Hiányoztál Zayn. - nyitotta ki résnyire az ajtaját Katie és kikukkantott rajta. - Kimész a rajongóidhoz?
- Nem... - legyintettem és előkaptam a zsebemből a telefont. - Amúgy te voltál?! Te szóltál valakinek, hogy itt vagyok?! - akadtam ki.
Katie kitárta az ajtaját és odatopogott mellém. A rózsaszín magassarkújában majdnem magasabb volt, mint én.
- Hogy érted ezt? Miért lettem volna én? - kérdezte és az arca annyira ártatlan volt, hogy nem lehetett nem hinni neki. - De sajnos nem mondhatom el mi történt, mert megígértem neki... - húzta el a száját szomorúan.
- Kinek? - hajoltam közelebb, mert alig hallottam, amit mond.
- Savannah. Savannah-nak... De ennél többet tényleg nem mondhatok, mert barátnők vagyunk, és a barátnők nem mondják el egymás titkait.
- Mi?! Mi van? - nevettem fel gúnyosan.
- Miután Savannah észrevette, hogy mi van köztünk...
- Semmi nincs köztünk. - szóltam közbe egyre inkább vörösödő fejjel.
- ...bemérgesedett és felhívott pár embert... Ő hívta ide őket. Most hol van? Pont őt kerestem, hogy megmondjam neki, hogy nem volt jó ötlet... - rázta meg a fejét Katie bánatosan.
- Ez nem igaz. - suttogtam magam elé meredve.
Katie nagy levegőt vett és rám pislogott. Hazudik. Egyszerűen nem lehet igaza. Nem veszem be azt, amit mond, mert hülyeség. Az agyam szélsebesen járt és egyre csak azon gondolkozott, hogy miért nem hihetek neki. Mióta itt vagyok folyamatosan össze vagyok zavarodva, annyira, mint talán még soha. Valaki mond valamit, én pedig beveszem, aztán persze kiderül az igazság...
- Zayn, hát nem veszed észre, hogy Savannah utál téged? - kontrázott Katie és ennél a pontnál végképp elszállt az agyam. Mégis hogy mondhat ilyeneket? Vagy egyáltalán hogy találhatja ki ezeket?
- Erre nincs időm. - szóltam vissza halkan és a lehető leggyorsabban távoztam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb leérjek az ebédlőbe. Hallottam, ahogy Katie magassarkúja folyamatosan koppan a lépcsőn, ezért bepánikoltam. Semmi kedvem még egyszer találkozni vele, ezért kinyitottam az első ajtót, amit találtam. Az pedig az első-segély szoba volt. Emlékszem arra, mikor először itt voltam... Második napja volt, hogy itt vagyok, és Savannah karjára tettem kötést. Tehát erről a helyről ő jut eszembe. Nem mintha a többi helyről nem ő jutna eszembe. Igazából bárhol, bárkivel vagyok mindig rá gondolok. Fogalmam sincs mi ütött belém.
Katie léptei egyre közeledtek, ezért még kisebbre húztam össze magam. Átölelt térdekkel bámultam a telefonom kijelzőjét, és ijedten ugrottam egyet, mikor hirtelen megszólalt a csengőhangom.
- Igen? - vettem fel egy pillanattal később.
- Mégis hogyan találtak rád? - kezdett bele a mondanivalójába azonnal.
- Fogalmam sincs. A táborból bárki lehetett. - vontam meg a vállam. - De most mit csináljak? - akadtam ki.
- Semmit. Ha csörög a telefonod, azonnal vedd fel. Intézek neked egy telefonos interjút.
- És az nekem miért is lesz jó? - vontam fel idegesen a szemöldököm, de erre a kérdésre már nem kaptam választ. Paul letette a telefont, én pedig mérgesen fújtam ki a levegőt.
Vártam pár pillanatot, majd bepötyögtem Harry számát és tárcsáztam. Amíg nem vette fel, Katie szavain gondolkoztam. Vajon igazat mond? Nem, nem hinném, mármint... Neeem, tuti, hogy hazudik.
- Zayn, itt vagy? - zökkentett ki a gondolatmenetemből Harry hangja.
- Ja.
- Oké... Ideges vagy?
- Ja.
- Miért? Várj, Paul hív. Mindjárt visszahívlak.
Dühösen tettem zsebre a telefonom és szinte kirúgtam az ajtót, amikor kimentem rajta. Annyira elegem van már mindenből. Csak egyetlen hónap, amíg nem tudok dolgozni. Így is szinte mindennap megkapom Paul-tól, hogy miattam nem tudjuk befejezni az új albumot. És igen, ez végülis igaz, hiszen megint én kaptam büntetést, csak ezúttal ez nem csak egy egyszerű fenyegetés volt, hanem közmunka, amit megérdemeltem... és aminek örülök. Huh, gondoltam volna valaha, hogy egyszer ezt fogom mondani? Hát nem... Pontosan két hete tudtam meg, hogy ide kell jönnöm, és majdhogynem őrjöngtem. Nyakunkon volt egy tonna interjú, fellépés, koncert, amit mind le kellett mondanunk - miattam. Persze ezt senki sem tudja. A hír bombaként robbant, hogy lemondtunk mindent, pihenésre hivatkozva. Ezt követően napokig tele voltak az újságok olyan hírekkel, hogy egyikünk halálos beteg, míg a másikunk ki akar válni a csoportból. Twitteren napokon keresztül trend volt a #OneDirectionÖrökkönÖrökké, mert a rajongók azt hitték feloszlunk. És itt tartunk most. A directionerek ki vannak akadva, mert azt hiszik vége a bandának. Pedig nem, csak éppen húzom az időt a táborral. Paul ezért akarta annyira, hogy időben felvegyük az új dalokat, mert ha kiadunk egy klipet akkor mindenki megtudja, hogy minden rendben, és nem fogunk feloszlani.
-Megcsináltam. - szólalt meg mellettem Savannah, mire nekem végre feltűnt, hogy már rég felértem a szobámba, csak éppen nem vettem észre. Igazából arra sem emlékszem, hogy elindultam, túlságosan elvoltam a gondolataimmal. Ijesztő.
- Mit?
- Hát... - nyújtotta felém az iPad-em. - Válaszolgattam. - felelte lassan.
- Ja, oké. - bólintottam homlokráncolva. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy mikor hív Paul vagy Harry. - Köszi.
- Minden oké? Amúgy miért nem mondtad, hogy tízmillió követőd van twitteren? - kérdezte Savannah, és majdnem elállt a lélegzete. Halvány mosollyal az arcomon leültem mellé a szőnyegre.
- Mert nem tartottam fontosnak. - vontam meg a vállam.
- Nem fontos?! Ahogy kiírtam valamit, több ezren válaszoltak rá, még abban a pillanatban. És remélem nem rontottam el semmit. Nem nézed meg?
- Nem.
- De nézd meg. Légyszí. Mert ha elrontottam valamit, akkor utána én leszek a hibás. - hajolt közel hozzám, hogy kiskutya szemekkel nézzen rám.
- Oké. - vigyorodtam el és feloldottam a billentyűzárat. Pár másodperc múlva már a twitter-fiókomat nézegettem. Igen, csak nézegettem. Egyik válaszba sem olvastam bele, mert annyira nem volt kedvem... Egy valamin viszont megakadt a szemem. - Mindegyik végére tettél x-et?
- Aham. Mert te is úgy szoktad. - pirult el tök aranyosan.
- Hihetetlen vagy. - jegyeztem meg, mire ő csillogó szemekkel nézett rám.

6. nap

Tegnap egészen hamar rendeződött minden. Viszont egy valami kiderült. Jövőhét péntekig maradhatok itt és nem hagyhatom el a farm területét, sőt, lehetőleg a házból se menjek ki. Akkor ennyi erővel miért nem mehetek haza? Az X-Factor óta nem volt ilyen stresszes napom. Állandóan hívtak, hogy ezt, meg ezt csináljam, én pedig már kezdek végképp megőrülni. Délelőtt tíz van és még ki sem mozdultam a szobámból. Ráadásul ma szombat van, és ezen a nap akárki akármit csinálhat, tehát nekem le kell lépnem stúdiózni. És mivel Paul fél attól, hogy bárki meglát, ezért szinte meg kell szöknöm innen. Pontosan egy óra múlva kell az ebédlőben lennem, tehát fogtam magam és lebotorkáltam a lépcsőn. Kábé annyi kedvem volt hozzá, mint minden máshoz, magyarul semmi. Kihúztam az egyik széket és lehuppantam rá.
Fél órán keresztül ültem ott magányosan, közben zenét hallgattam, de oda sem figyeltem rá. Egyszer csak nyílt az ajtó, én pedig unottan kaptam oda a fejemet. Adrienne, Ray és leghátul Savannah lépett be rajta, mindhármukon látszott, hogy nagyon vidámak.
- Adrienne, ezt meg mégis honnan szeded? - kérdezte Savannah.
- Nem tudom. Kérdezd meg Ray-t is. - válaszolta nevetve Adrienne. - Hello Zayn. - vett végre észre.
- Szia Zayn. - köszönt egyszerre Savannah és Ray.
- Mi megyünk. Amúgy hol hagytuk Mike-ot? - nézett körbe Adrienne, majd megfogta Ray kezét és felsétáltak az emeletre. Közben úgy néztek egymásra, mintha most azonnal elolvadnának a szerelemtől. Amúgy én is így nézhetek Savannah-ra? Nem, én biztos nem... ugye?
- Hol voltatok? - fordultam felé.
- Kilovagoltunk a dombhoz. Aztán vissza. - ült le közben mellém.
- És csak nekem nem szóltatok?
- De szóltunk volna. Csak még aludtál. - mosolygott.
- Miért, mikor indultatok? Hat óta fent vagyok. Sőt, tulajdonképpen nem is aludtam... - gondolkoztam el.
- Asszem ötkor. De most mennem kell. Hazamegyek, mert hoznom kell pár új cuccot.
- Hol laksz?
- Londonban. Busszal odaérek 20 perc alatt. Tehát szerintem egykor már visszaérek. - számolgatott az ujjain.
- Gyere velem. - csillant fel a szemem. - Fél óra múlva mennem kell stúdiózni. És akkor nem kell a buszra várnod.
- Hű, köszönöm. De nem lesz ebből baj?
Megforgattam a szemem. Miért lett jobb kedvem hirtelen? Megőrülök Savannah-tól, esküszöm, megőrülök.
- Amúgy nem utálsz, ugye?
- Hmm? - motyogta, majd sötétbarna szemeivel furcsállóan nézett rám.
- Nem utálsz, ugye? - ismételtem meg.
- Mi? Dehogyis... Én szeretlek. - rázta meg a fejét, majd hirtelen elpirult. - Mármint, mint egy barátot.
- Ja, gondoltam.

Huszonöt perc telhetett el addig, amíg a taxit vártuk. Kapucniban kellett megtennem azt az egy méteres utat, ami az autóig vezetett, ami nem volt olyan vészes, mert amúgy is szakadt az eső. Teljesen besötétedett, és a távolban már villámlott is.
- Huh, de hideg van. - jegyezte meg Savannah, miközben elhagytuk a farmot.
- Nem fogsz megfázni?
- Túlélem... - vonta meg a vállát.
Kedvesen megkértem a sofőrt, hogy tegyen ki minket közvetlenül Savannah háza előtt, így nem kellett sokat sétálni az esőben.
- Biztos, hogy elkísérsz? Nem kellene inkább a studióba menned? - kérdezte a kelleténél hangosabban miután kiszálltunk, ugyanis a kocsik zajától alig lehetett hallani valamit.
- Majd elkezdik nélkülem.
- De miattam fogsz elkésni. - fürkészte a szemeim, majd kinyitotta az emeletes ház ajtaját. - Vedd fel a kapucnid, egy csomó lány lakik itt.
- Oké. - húztam a fejemre.
A harmadik emeleten járhattunk, mikor valaki hátulról ránk ordított.
- Sorin!
- Igen? - pördült meg a tengelye körül Savannah.
- Hol a lakbér? - kérdezte cseppet sem kedvesen.
- Öhm... Tudom, hogy elfelejtettem befizetni... - motyogta halkan. - De holnap visszajövök és elhozom a pénzt.
- Én is így gondoltam. - bólintott elégedetten a főbérlő. Savannah lesütött szemekkel ment tovább a negyedik emeletre.
- Mennyi pénz kellene? - hadartam el gyorsan a kérdésemet. Nem akartam, hogy Savannah meghallja.
- Sok.
- Oké, tessék. - nyomtam a kezébe egy köteggel. - De ezek után hagyja békén, megértette?
A kopasz pasi ledöbbenten számolgatta az ujjai közt szorongatott kisebb vagyont, majd furcsán nézett fel rám, és azt hiszem megismert. Mire bármit szólhatott volna, már eltűntem.
- Hol voltál? - nézett rám szórakozottan a lány.
- Sehol. Csak lemaradtam. Itt laksz? - tereltem a témát, és az egyik ajtóra mutattam.
- Aha. De előre szólok, hogy egy hete nem voltam itthon, tehát tuti rendetlenség van.
- Túlélem. - vontam meg én is vállam, pont úgy, ahogy ő a kocsiban.
Aztán... Nem tudom. Elfeledkeztem magamról és hátulról átöleltem a vállát. Éreztem, ahogy lefagy a teste, aztán pár pillanat múlva egy puszit nyomott az arcomra.

2013. szeptember 7., szombat

Hány olvasóm van?

Sziasztok! Készül a következő rész:) Addig is lenne pár kérdésem:
- Olvasod a blogot?
- Melyik napon legyen új rész?
Légy szíves kommentekben válaszolj erre a két kérdésre, mert konkrétan úgy érzem, senkit nem érdekel már a történet. Ha sok hozzászólást kapok, akkor hetente kettő rész lesz, ha keveset, akkor heti egy. Sajnálom, hogy állandóan ezekkel fárasztalak titeket, de az utóbbi két részhez csupán 1-1 megjegyzés érkezett, ami akárhogy is nézzük nem túl sok. :/