11. rész - Minden rosszban van valami jó

Sziasztok! Köszönöm, hogy van két olvasóm <3 Ezentúl minden szombaton új rész lesz, ezt megígérem ;)

5. nap

ZAYN MALIK SZEMSZÖGE

Savannah pár perce viharzott be a szobámba, és jelentette ki, hogy megtaláltak a rajongók. De mégis hogyan? Ha Paul megtudja, ki fog nyírni... Márpedig most fel kell őt hívnom, mert ezt csak ő tudja megoldani.

- Hitesd el a rajongókkal, hogy máshol vagy. - gondolkozott hangosan Savannah, gyorsabban szedve a levegőt a kelleténél. - Vagy... vagy egyszerűen menj ki... Öhm, tényleg, miért kell titokba tartani, hogy itt vagy?

- Több ok miatt. Egy: mert ez büntetés, a közmunka helyett, és én elméletileg egy példakép vagyok, legalábbis Paul, a menedzserünk állandóan ezt hajtogatja. Kettő: A rajongóknak megígértem, hogy leszokok a cigiről és hár...

- Dehát nem is cigizel! - szólt közbe.

- Ja, körülbelül egy hete nem. Vagyis pontosabban azóta nem, mióta itt vagyok. - fejeztem be a mondatot ügyelve arra, hogy a nem járjon el a szám a részletekről. - Oké, felhívom Paul-t. - gondoltam egyet és lassan felálltam. - Tudnál nekem segíteni?

- Aha. - csillant fel Savannah szeme. - Miben?

- Az éjjeli szekrényem legfelső fiókjában van a tabletem. Csak kapcsold be és válaszolgass néhány tweet-re vagy kövess vissza valakit. És alul a válasznál állítsd át a tartózkodási helyet máshova, oké? 

- Oké... De... Mi van ha valamit elrontok? Mert az én tabletemen még soha nem rontottam el semmit, de ez mégiscsak a tiéd, és te világsztár vagy, tehát ha valamit félrenyomok, vagy rosszul válasz..

- Ugyan már. - fojtottam belé a szót, mire ő végre megértette, hogy megbízok benne és az sem különösebben érdekelne, ha valamit elszúrna. - Szóval most megyek telefonálgatni, meg szólnom kellene Emmának is... - soroltam, majd hangosan kifújtam a levegőt, próbáltam elrejteni, hogy nagyon magam alatt vagyok, de szerintem Savannah-nak így is sikerült észrevennie.
Kiléptem a folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Pár másodpercig elgondolkoztam azon, hogy így nem tűnik-e olyannak, mintha Savannah-t bezártam volna a szobámba, végül arra jutottam, hogyha akar, nyilván ki tud jönni a szobámból és...
- Hiányoztál Zayn. - nyitotta ki résnyire az ajtaját Katie és kikukkantott rajta. - Kimész a rajongóidhoz?
- Nem... - legyintettem és előkaptam a zsebemből a telefont. - Amúgy te voltál?! Te szóltál valakinek, hogy itt vagyok?! - akadtam ki.
Katie kitárta az ajtaját és odatopogott mellém. A rózsaszín magassarkújában majdnem magasabb volt, mint én.

- Hogy érted ezt? Miért lettem volna én? - kérdezte és az arca annyira ártatlan volt, hogy nem lehetett nem hinni neki. - De sajnos nem mondhatom el mi történt, mert megígértem neki... - húzta el a száját szomorúan.
- Kinek? - hajoltam közelebb, mert alig hallottam, amit mond.
- Savannah. Savannah-nak... De ennél többet tényleg nem mondhatok, mert barátnők vagyunk, és a barátnők nem mondják el egymás titkait.
- Mi?! Mi van? - nevettem fel gúnyosan.
- Miután Savannah észrevette, hogy mi van köztünk...
- Semmi nincs köztünk. - szóltam közbe egyre inkább vörösödő fejjel.
- ...bemérgesedett és felhívott pár embert... Ő hívta ide őket. Most hol van? Pont őt kerestem, hogy megmondjam neki, hogy nem volt jó ötlet... - rázta meg a fejét Katie bánatosan.
- Ez nem igaz. - suttogtam magam elé meredve.
Katie nagy levegőt vett és rám pislogott. Hazudik. Egyszerűen nem lehet igaza. Nem veszem be azt, amit mond, mert hülyeség. Az agyam szélsebesen járt és egyre csak azon gondolkozott, hogy miért nem hihetek neki. Mióta itt vagyok folyamatosan össze vagyok zavarodva, annyira, mint talán még soha. Valaki mond valamit, én pedig beveszem, aztán persze kiderül az igazság...
- Zayn, hát nem veszed észre, hogy Savannah utál téged? - kontrázott Katie és ennél a pontnál végképp elszállt az agyam. Mégis hogy mondhat ilyeneket? Vagy egyáltalán hogy találhatja ki ezeket?
- Erre nincs időm. - szóltam vissza halkan és a lehető leggyorsabban távoztam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb leérjek az ebédlőbe. Hallottam, ahogy Katie magassarkúja folyamatosan koppan a lépcsőn, ezért bepánikoltam. Semmi kedvem még egyszer találkozni vele, ezért kinyitottam az első ajtót, amit találtam. Az pedig az első-segély szoba volt. Emlékszem arra, mikor először itt voltam... Második napja volt, hogy itt vagyok, és Savannah karjára tettem kötést. Tehát erről a helyről ő jut eszembe. Nem mintha a többi helyről nem ő jutna eszembe. Igazából bárhol, bárkivel vagyok mindig rá gondolok. Fogalmam sincs mi ütött belém.
Katie léptei egyre közeledtek, ezért még kisebbre húztam össze magam. Átölelt térdekkel bámultam a telefonom kijelzőjét, és ijedten ugrottam egyet, mikor hirtelen megszólalt a csengőhangom.
- Igen? - vettem fel egy pillanattal később.
- Mégis hogyan találtak rád? - kezdett bele a mondanivalójába azonnal.
- Fogalmam sincs. A táborból bárki lehetett. - vontam meg a vállam. - De most mit csináljak? - akadtam ki.
- Semmit. Ha csörög a telefonod, azonnal vedd fel. Intézek neked egy telefonos interjút.
- És az nekem miért is lesz jó? - vontam fel idegesen a szemöldököm, de erre a kérdésre már nem kaptam választ. Paul letette a telefont, én pedig mérgesen fújtam ki a levegőt.
Vártam pár pillanatot, majd bepötyögtem Harry számát és tárcsáztam. Amíg nem vette fel, Katie szavain gondolkoztam. Vajon igazat mond? Nem, nem hinném, mármint... Neeem, tuti, hogy hazudik.
- Zayn, itt vagy? - zökkentett ki a gondolatmenetemből Harry hangja.
- Ja.
- Oké... Ideges vagy?
- Ja.
- Miért? Várj, Paul hív. Mindjárt visszahívlak.
Dühösen tettem zsebre a telefonom és szinte kirúgtam az ajtót, amikor kimentem rajta. Annyira elegem van már mindenből. Csak egyetlen hónap, amíg nem tudok dolgozni. Így is szinte mindennap megkapom Paul-tól, hogy miattam nem tudjuk befejezni az új albumot. És igen, ez végülis igaz, hiszen megint én kaptam büntetést, csak ezúttal ez nem csak egy egyszerű fenyegetés volt, hanem közmunka, amit megérdemeltem... és aminek örülök. Huh, gondoltam volna valaha, hogy egyszer ezt fogom mondani? Hát nem... Pontosan két hete tudtam meg, hogy ide kell jönnöm, és majdhogynem őrjöngtem. Nyakunkon volt egy tonna interjú, fellépés, koncert, amit mind le kellett mondanunk - miattam. Persze ezt senki sem tudja. A hír bombaként robbant, hogy lemondtunk mindent, pihenésre hivatkozva. Ezt követően napokig tele voltak az újságok olyan hírekkel, hogy egyikünk halálos beteg, míg a másikunk ki akar válni a csoportból. Twitteren napokon keresztül trend volt a #OneDirectionÖrökkönÖrökké, mert a rajongók azt hitték feloszlunk. És itt tartunk most. A directionerek ki vannak akadva, mert azt hiszik vége a bandának. Pedig nem, csak éppen húzom az időt a táborral. Paul ezért akarta annyira, hogy időben felvegyük az új dalokat, mert ha kiadunk egy klipet akkor mindenki megtudja, hogy minden rendben, és nem fogunk feloszlani.
-Megcsináltam. - szólalt meg mellettem Savannah, mire nekem végre feltűnt, hogy már rég felértem a szobámba, csak éppen nem vettem észre. Igazából arra sem emlékszem, hogy elindultam, túlságosan elvoltam a gondolataimmal. Ijesztő.
- Mit?
- Hát... - nyújtotta felém az iPad-em. - Válaszolgattam. - felelte lassan.
- Ja, oké. - bólintottam homlokráncolva. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy mikor hív Paul vagy Harry. - Köszi.
- Minden oké? Amúgy miért nem mondtad, hogy tízmillió követőd van twitteren? - kérdezte Savannah, és majdnem elállt a lélegzete. Halvány mosollyal az arcomon leültem mellé a szőnyegre.
- Mert nem tartottam fontosnak. - vontam meg a vállam.
- Nem fontos?! Ahogy kiírtam valamit, több ezren válaszoltak rá, még abban a pillanatban. És remélem nem rontottam el semmit. Nem nézed meg?
- Nem.
- De nézd meg. Légyszí. Mert ha elrontottam valamit, akkor utána én leszek a hibás. - hajolt közel hozzám, hogy kiskutya szemekkel nézzen rám.
- Oké. - vigyorodtam el és feloldottam a billentyűzárat. Pár másodperc múlva már a twitter-fiókomat nézegettem. Igen, csak nézegettem. Egyik válaszba sem olvastam bele, mert annyira nem volt kedvem... Egy valamin viszont megakadt a szemem. - Mindegyik végére tettél x-et?
- Aham. Mert te is úgy szoktad. - pirult el tök aranyosan.
- Hihetetlen vagy. - jegyeztem meg, mire ő csillogó szemekkel nézett rám.

6. nap

Tegnap egészen hamar rendeződött minden. Viszont egy valami kiderült. Jövőhét péntekig maradhatok itt és nem hagyhatom el a farm területét, sőt, lehetőleg a házból se menjek ki. Akkor ennyi erővel miért nem mehetek haza? Az X-Factor óta nem volt ilyen stresszes napom. Állandóan hívtak, hogy ezt, meg ezt csináljam, én pedig már kezdek végképp megőrülni. Délelőtt tíz van és még ki sem mozdultam a szobámból. Ráadásul ma szombat van, és ezen a nap akárki akármit csinálhat, tehát nekem le kell lépnem stúdiózni. És mivel Paul fél attól, hogy bárki meglát, ezért szinte meg kell szöknöm innen. Pontosan egy óra múlva kell az ebédlőben lennem, tehát fogtam magam és lebotorkáltam a lépcsőn. Kábé annyi kedvem volt hozzá, mint minden máshoz, magyarul semmi. Kihúztam az egyik széket és lehuppantam rá.
Fél órán keresztül ültem ott magányosan, közben zenét hallgattam, de oda sem figyeltem rá. Egyszer csak nyílt az ajtó, én pedig unottan kaptam oda a fejemet. Adrienne, Ray és leghátul Savannah lépett be rajta, mindhármukon látszott, hogy nagyon vidámak.
- Adrienne, ezt meg mégis honnan szeded? - kérdezte Savannah.
- Nem tudom. Kérdezd meg Ray-t is. - válaszolta nevetve Adrienne. - Hello Zayn. - vett végre észre.
- Szia Zayn. - köszönt egyszerre Savannah és Ray.
- Mi megyünk. Amúgy hol hagytuk Mike-ot? - nézett körbe Adrienne, majd megfogta Ray kezét és felsétáltak az emeletre. Közben úgy néztek egymásra, mintha most azonnal elolvadnának a szerelemtől. Amúgy én is így nézhetek Savannah-ra? Nem, én biztos nem... ugye?
- Hol voltatok? - fordultam felé.
- Kilovagoltunk a dombhoz. Aztán vissza. - ült le közben mellém.
- És csak nekem nem szóltatok?
- De szóltunk volna. Csak még aludtál. - mosolygott.
- Miért, mikor indultatok? Hat óta fent vagyok. Sőt, tulajdonképpen nem is aludtam... - gondolkoztam el.
- Asszem ötkor. De most mennem kell. Hazamegyek, mert hoznom kell pár új cuccot.
- Hol laksz?
- Londonban. Busszal odaérek 20 perc alatt. Tehát szerintem egykor már visszaérek. - számolgatott az ujjain.
- Gyere velem. - csillant fel a szemem. - Fél óra múlva mennem kell stúdiózni. És akkor nem kell a buszra várnod.
- Hű, köszönöm. De nem lesz ebből baj?
Megforgattam a szemem. Miért lett jobb kedvem hirtelen? Megőrülök Savannah-tól, esküszöm, megőrülök.
- Amúgy nem utálsz, ugye?
- Hmm? - motyogta, majd sötétbarna szemeivel furcsállóan nézett rám.
- Nem utálsz, ugye? - ismételtem meg.
- Mi? Dehogyis... Én szeretlek. - rázta meg a fejét, majd hirtelen elpirult. - Mármint, mint egy barátot.
- Ja, gondoltam.

Huszonöt perc telhetett el addig, amíg a taxit vártuk. Kapucniban kellett megtennem azt az egy méteres utat, ami az autóig vezetett, ami nem volt olyan vészes, mert amúgy is szakadt az eső. Teljesen besötétedett, és a távolban már villámlott is.
- Huh, de hideg van. - jegyezte meg Savannah, miközben elhagytuk a farmot.
- Nem fogsz megfázni?
- Túlélem... - vonta meg a vállát.
Kedvesen megkértem a sofőrt, hogy tegyen ki minket közvetlenül Savannah háza előtt, így nem kellett sokat sétálni az esőben.
- Biztos, hogy elkísérsz? Nem kellene inkább a studióba menned? - kérdezte a kelleténél hangosabban miután kiszálltunk, ugyanis a kocsik zajától alig lehetett hallani valamit.
- Majd elkezdik nélkülem.
- De miattam fogsz elkésni. - fürkészte a szemeim, majd kinyitotta az emeletes ház ajtaját. - Vedd fel a kapucnid, egy csomó lány lakik itt.
- Oké. - húztam a fejemre.
A harmadik emeleten járhattunk, mikor valaki hátulról ránk ordított.
- Sorin!
- Igen? - pördült meg a tengelye körül Savannah.
- Hol a lakbér? - kérdezte cseppet sem kedvesen.
- Öhm... Tudom, hogy elfelejtettem befizetni... - motyogta halkan. - De holnap visszajövök és elhozom a pénzt.
- Én is így gondoltam. - bólintott elégedetten a főbérlő. Savannah lesütött szemekkel ment tovább a negyedik emeletre.
- Mennyi pénz kellene? - hadartam el gyorsan a kérdésemet. Nem akartam, hogy Savannah meghallja.
- Sok.
- Oké, tessék. - nyomtam a kezébe egy köteggel. - De ezek után hagyja békén, megértette?
A kopasz pasi ledöbbenten számolgatta az ujjai közt szorongatott kisebb vagyont, majd furcsán nézett fel rám, és azt hiszem megismert. Mire bármit szólhatott volna, már eltűntem.
- Hol voltál? - nézett rám szórakozottan a lány.
- Sehol. Csak lemaradtam. Itt laksz? - tereltem a témát, és az egyik ajtóra mutattam.
- Aha. De előre szólok, hogy egy hete nem voltam itthon, tehát tuti rendetlenség van.
- Túlélem. - vontam meg én is vállam, pont úgy, ahogy ő a kocsiban.
Aztán... Nem tudom. Elfeledkeztem magamról és hátulról átöleltem a vállát. Éreztem, ahogy lefagy a teste, aztán pár pillanat múlva egy puszit nyomott az arcomra.

Hány olvasóm van?

Sziasztok! Készül a következő rész:) Addig is lenne pár kérdésem:

- Olvasod a blogot?

- Melyik napon legyen új rész?

Légy szíves kommentekben válaszolj erre a két kérdésre, mert konkrétan úgy érzem, senkit nem érdekel már a történet. Ha sok hozzászólást kapok, akkor hetente kettő rész lesz, ha keveset, akkor heti egy. Sajnálom, hogy állandóan ezekkel fárasztalak titeket, de az utóbbi két részhez csupán 1-1 megjegyzés érkezett, ami akárhogy is nézzük nem túl sok. :/

10. rész - Péntek

Sziasztok! Új rész ;) Remélem sikeresebb lesz, mint az előző. És nagyon szépen köszönöm előre is kommenteket, még akkor is, ha csak 1 lesz, mert tudom, hogy nem mindenkinek van annyi ideje, hogy olvasás után hozzászóljon :))

5. nap

Mivel tegnap éjjel körülbelül éjfélkor került mindenki ágyba, így ma reggel akármeddig aludhattunk. Ráadásul péntek volt, és a péntek mindig egyet jelent: szabadságot. Nincsenek programok, semmi kötöttség, azt csinálsz, amit akarsz.

Mivel a legtöbben csak tizenegy óra körül fognak ébredezni, ezért megint én leszek az egyetlen, aki már reggel ötkor össze-vissza mászkál a házban. 

Az órát nézegettem, és forgolódtam az ágyban. Fél hat van. Most nem kell lemennem reggelit készíteni, mert pénteken mindig svédasztalos reggeli van. Szóval... Rengeteg időm van. Ilyeneken gondolkodtam, mikor hirtelen álomba merültem...
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - hallottam az üvöltést, amitől annyira megijedtem, hogy alva felpattantam az ágyban. Kibújtam a takaró alól és sietve felálltam. Magamra kaptam az egyik kardigánom, mert érthető okok miatt utálok mások előtt egy szál hálóingben mutatkozni. Kiszaladtam a folyosóra. A hang csak a Zayn melletti szobából jöhetett, ami Katié. Egy pillanatig megtorpantam. Biztos, hogy nekem be kell oda mennem? Időközben több álmos arc jelent meg mellettem, és mindenki azt kérdezte, hogy mi történt.
Lassan indultam el Katie szobája felé, és hagytam, hogy páran megelőzzenek.
- Zayn, végre itt vagy! - ugrott Katie (szó szerint) a nyakába.
- Öhm. Mi történt? - kérdezte a srác és finoman letette Katie-t.
- Egy bogár van a szobámban.
Zayn kifújta a levegőt. Amúgy csak most vettem észre, hogy ő is "alulöltözött". A fiúk olyan cukik pizsamában. Vagyis rajta csak egy boxer és egy fehér trikó. Jól áll neki... Tulajdonképpen megértem, hogy a fél világ oda van érte. Legszívesebben én is... Huh, mióta vannak perverz gondolataim?! Durva... Tényleg, amúgy hány éves? Majd rákeresek a wikipédián... Nem, inkább megkérdezem személyesen... Egy kéz lendült el előttem folyamatosan, ami kizökkentett a bámulásból.
A nyakamat fogva fordultam jobbra, ahol Violet állt nagyon mosolyogva.
- Hehe. - vigyorogtam zavartan.
- Hogy is mondtad az első nap? Valami "a fiúkkal nem kell foglalkozni" vagy valami ilyesmi, de már nem emlékszem... - gondolkodott.
- Jól van na... De én tizenkilenc éves vagyok! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban, ami miatt mindenki felém fordult.
Amúgy ez a "bogár van a szobámban, ébresszünk fel mindenkit emiatt" ügy kicsit gyanús nekem. De mindegy... Vagyis nem mindegy. Katie olyan bevállalós, vagy hogy mondjam. Egészen biztosan nem jelent neki gondot bepasiznia, ha szeretné, tuti hogy Zayn fejét is sikerülne elcsavarnia. Márpedig egyértelműen ezt szeretné, ezt a vak is látja.
Fél perc múlva újra a szobámban ültem és mindenfélén gondolkoztam. Van egy csomó időm, azt teszek, amit akarok, ezért úgy döntöttem elmegyek futni. Fél óra volt, míg az mp4-em fülhallgatóját kibogoztam, aztán végre el tudtam indulni. Csak a zenékre figyeltem, és semmi másra. Itt volt a baj. Hogy még az utat sem jegyeztem meg...
Mikor először feleszméltem, hogy nem tudom hol vagyok, már egy órája futottam. Öhm... Zavartan néztem körbe, és próbáltam beazonosítani magamat. Mindenhol csak fák és fák voltak körülöttem. Azonnal előkaptam a telefonom, hogy GPS-sel valahogy visszataláljak. A térerő nagyon gyenge volt, wifi pedig értelemszerűen nem volt, tehát sokat kell majd fizetnem az útvonalért... A telefonom szerint a farmtól három kilométerre voltam. Elhúztam a számat, kifújtam a levegőt és elindultam vissza.
Azt hittem soha nem jutok ki az erdőből, mikor egyszercsak gyerekhangokat, nevetést és lónyerítést hallottam. Pár lépés múlva már tisztán láttam, ahogy Mike az erdő szélén telefonál. Juhúú, hazajutottam. Mike meglátott engem, és a telefon kis híján kiesett a kezéből és úgy bámult rám, mintha szellemet látna. Gyorsan végignéztem magamon, mert azt hittem, hogy azért néz így, mert úgy nézek ki, mint Tarzan, de nem, a ruhámon egy faág vagy rátapadt levél sem volt. Kíváncsian lépkedtem Mike felé, aki időközben letette a telefont.
- Hogy kerülsz ide? - ráncolta a szemöldökét és még mindig úgy pislogott rám, mintha UFO lennék.
- Reggel elmentem futni. És most értem vissza. - magyaráztam, mélyen hallgatva arról az apró tényről, hogy GPS-szel találtam haza, és majd' egy óráig bolyongtam össze-vissza.
- Óóó... Téged kerestünk. Kilenc óra körül kopogtunk be a szobádba, mert... Öhm, tehát nem voltál ott, sőt, sehol sem, ezért mindenki utánad kutatott. Átnéztük a házat, az udvart, kb. mindent. És fel is hívtunk téged. - jól érzem, hogy Mike zavarban van? Hm...
- Az erdőben alig van térerő. - adtam meg a logikus választ, majd lassan elindultam a ház felé. Éreztem a hátamon a srác pillantásait, ezért egy kicsit gyorsítottam.
Fogalmam sem volt róla, hogyha elmegyek futni, abból ekkora baj lesz. Tanulság: legközelebb szólok valakinek, ha elmegyek.
- Savannah, hol voltál? - futottak hozzám a gyerekek, én pedig úgy éreztem magam, mintha sztár lennék, mert mindenki rám figyelt.
- Futni voltam. - mondtam el nekik is.
Tizenegy óra volt, mikor felértem a szobámba. A szekrényemben keresgettem a könyveim után. Rossz kedvem volt, és bűntudatom is, ezért nem kíméltem a cuccaimat, össze-vissza dobáltam őket, mire végre megtaláltam a német könyvemet. Felkaptam és rohantam le vele az udvarra.
Mike, Ray és Adrienne a legelő kerítésén ültek, pont, mint az első nap. Helyet foglaltam Mike mellett, aztán kinyitottam a könyvemet és próbáltam elmélyülni a német nyelv szépségeiben, de abszolút nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Állandóan elkalandoztam, arra figyeltem, hogy miről beszélgetnek a többiek és ráadásul Katie és Zayn hiánya is idegesített...
Tíz perc múlva hirtelen mindenki eltűnt mellőlem, én pedig kérdőn néztem fel a német könyvemből, amiben még mindig csak az első szavaknál tartottam. Azonnal leesett, hogy miért tűnt el mindenki körülöttem. Zayn és Katie nevetve közeledtek a kerítés felé.
- Nem baj, ha mi is leülünk ide? - kérdezte Katie gúnyos vigyorral tőlem.
- Számít a válaszom? - motyogtam.
- Nem igazán. - kacagott én pedig kezdtem megérteni, miért utálják ennyien őt. Próbáltam a tankönyvemre figyelni, de ez megint nem sikerült.
- Amúgy Zayn - kezdte mézes-mázosan Katie. - hogy is kerültél ide? Jótékonykodsz a rászorulók javára?
Összecsuktam a tankönyvem, és most először leplezetlenül figyeltem őket. Miért lennénk rászorulók? Csak mert nem vagyunk milliomosok?
- Ez egy hosszú történet. - válaszolta Zayn, és egyszerűen nem ismertem rá. Miért nem mondja az igazat? Miért hagyja, hogy rászorulóknak nevezze ezt a tábort? Végképp elegem lett, és a következő pillanatban dühösen ugrottam le a legelő kerítéséről.
- Aú! - visítottam fel, mikor földet értem, és majdhogynem könnyezve szorítottam meg a jobb kezemmel a balt.
- Mi történt? - kapta felém a fejét Zayn. Nahát, észrevette, hogy létezem?!
- Semmi, csak tegnap mikor berántottál a bokor mögé felszakadt a seb és azóta nagyon érzékeny. - vontam meg a vállam, majd megpróbáltam gyors léptekkel távozni.
- Micsoda? Bokor mögé? Mikor? - váltott hangsúlyt Katie és gyilkos szemekkel nézett rám.
- Tegnap éjszaka. - feleltem és megdöbbenve figyeltem az egyre vörösödő arcát.
- Mit kerestek ti éjjel egy bokor mögött? - ugrott le a kerítésről, hogy szemtől szembe tehesse fel kérdését. És ebben a pillanatban esett le, hogy mennyire félreérthetően fogalmaztam. Segítségkérően pillantottam Zayn-re, aki a tenyerét a szája elé téve röhögött. Hát, ő egészen biztosan nem fogja tisztázni a helyzetet.
- Katie, félreérted... - kezdtem magyarázkodásba. - Én csak a szám...
- Nem érdekel, hogy mit csináltál a száddal! - ordította a képembe, majd hisztizve elviharzott.
Csodálkozva néztem Katie távolodó alakját. Hirtelen megszólalni sem tudtam, annyira összezavarodtam. A mondat befejezése egész egyszerűen annyi lett volna, hogy "Én csak a számháború miatt voltam Zayn-nel az erdőben." - de úgy látszik képtelen volt megvárnia, amíg befejezem.
- Belehaltál volna ha kimentesz? Most mit gondolhat rólunk?
- Kit érdekel? Most legalább elment. - pattant mellém és látszólag még mindig nagyon jól szórakozott rajtam.
- Miért örülsz annak, hogy elment? Nagyon jól elvoltál vele, nem? Gyakorlatilag reggeltől egymáson lógtok... - motyogtam.
- De nem a saját akaratomból. Nem én tehetek arról, hogy teljesen rám mászott. Reggel is alig bírtam elmenekülni a szobájából.
- Mikor bogarat talált?
- Ja. Csakhogy mire odaértem, az állítása szerint a bogár már "elcsúszott".
- Elcsúszott? Tehát csiga volt? - húztam fel különösen magasra a szemöldökömet.
Zayn szórakozottan megvonta a vállát és valami olyasmit motyogott, hogy Katie intelligencia szintje nem túl magas.
- Mutasd. - szólt rám.
- Mit?
- A kezed...
- Ja, már el is felejtettem. - nyújtottam a karomat felé.

Délután minden táborozót hazavittek, így estére a farm olyan üressé vált. Nem találtam a helyem, fel-alá mászkáltam a szobámba, néha megálltam és elpakoltam egy-egy dolgot. Holnap én is hazamegyek, de csak pár órára, amíg új cuccokat hozok.
Délután négy lehetett, mikor hangzavar csapta meg a fülem. Először fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben, annyira megszoktam már, hogy a gyerekek hangoskodnak. De mikor felfogtam, hogy ezek nem lehetnek ők, kirohantam a folyosóra, hogy kinézzek az ablakból.
Több százan álltak a farm kapujában és mind folyamatosan azt kiabálta, hogy "Itt vagy Zayn?". Ledermedve bámultam ki és hirtelen egy normális ötlet jutott eszembe: szólni Zayn-nek.
Kopogás nélkül benyitottam a szobájába. Éppen zenét hallgatott és ártatlanul pislogott fel rám. Leállította a zenét, majd felült az ágyán.
- Baj van. - néztem rá kétségbeesetten.
- Mi? - kérdezte kitágult szemekkel.
- Nézz ki az ablakon. Vagyis ne, inkább ne! Még a végén észrevesznek.
- Kik?
- A rajongóid. Rengetegen vannak. Rád találtak...
Zayn megsemmisülten borult vissza az ágyára, a szemében semmi más nem látszott, csak a tanácstalanság és a szomorúság. Bánatosnak látni őt olyan volt, mintha kínoznának. Még egyszer kilestem az ablakon, de nem, nem képzelődtem. Lassan pislogtam felfelé. Bármit megtennék, csak Zayn-nek ne legyen rossz kedve.

Hamarosan

Sziasztok! Bocsánat, hogy már megint húzom az időt, de az előző részhez egy komment érkezett, ezért nem éreztem nagy motivációt írni, tehát a következő rész fele készült csak el. :// De ígérem, sietek, és a lehető leghamarabb hozom a történet következő fejezetét. Bocsánat :(

9. rész - Éjszakai számháború

Sziasztok! Az előző részhez négy kommentet kaptam. Köszönöm szépen :') Remélem ez a rész is tetszeni fog nektek ;)

4. nap

Katie és Phil már csak pár lépésre voltak az ajtótól.

- Menekülj! - súgta Adrienne a fülembe és felrohant az emeletre. Hirtelen bepánikoltam én is. Nem maradhatok itt egyedül! Felsprinteltem az emeletre, kis híján elestem, de a cél érdekében bármit megteszek. Márpedig sikerült, élve feljutottam a szobámba.
Sam, Kevin és Luke pár másodpercen belül az ajtómban álltak, én pedig kérdőn néztem fel rájuk.
- Hallottuk, hogy rohansz fel. Itt vannak? - kérdezte Kevin gondterhelt arccal.
Lassan bólintottam.
- És jó kedve van vagy nyávog valami miatt? - faggatott tovább Luke.
- Öö... Fogalmam sincs. De One Direction-ös póló van rajta. - húztam el a szám. Tehát rejtsük el Zayn-t. - jelentettem ki teljesen komolyan. Pechemre az említett srác épp akkor ment el a szobám előtt, és természetesen meghallotta.
- Miért? - pislogott be a kisebb fiúk feje fölött.
- Háátt... Azért, mert Katie szereti a One Direction-t. És nekem végül is mindegy, hogy itt van-e vagy nem, de a tábor kilencven százaléka utálja őt és ha meglátja, hogy te is itt vagy, szerintem sosem szabadulunk meg tőle. - magyaráztam, de közben a takarómat nézegettem.
- Ahha... - méregetett Zayn összehúzott szemekkel. - És szép a csaj?
- Egy bányarém. - vágta rá azonnal Sam. Képtelen voltam nem elnevetni magam.
- Igen, az. - erősítette meg Kevin is és nagyon komolyan bólogatott mondanivalója mellé.
- Ne nevettessetek. Előbb-utóbb úgy is meglátja, nem? - kuncogtam. - Gondolom nem fogjuk rejtegetni Zayn-t. Szóval Katie igazából nagyon szép. - vontam meg a vállam és a szám szélét harapdáltam.
Zayn gyanakodva végignézett rajtunk, majd lassan elmosolyodott.
- Amúgy tényleg olyan szörnyű, mint ahogy elmondjátok? - kérdezte, majd a fiúk között belépett a szobámba és leült a szőnyegre törökülésben. Ezt látva a fiúk is elfoglalták a helyüket a padlón, ezért én olyan kívülállónak éreztem magam, szóval gyorsan én is leültem melléjük.
- Ezt szóban el sem lehet mondani. Majd megtapasztalod. - kezdte Luke, és nagyon úgy tűnt, hogy órákon át mesélni szeretne. - Én tavaly találkoztam vele először. Az egész tábort sikerült elrontania. Például nem evett meg semmit, mert neki itt semmi sem ízlett. Aztán persze elájult. A lovakhoz nem nyúl hozzá, mert "büdösek". És... - vett levegőt.
- Komolyan, soha egyetlen emberre nem voltam még ennyire kíváncsi, mint rá. - vigyorogtam. Annyi történetet hallottam már erről a lányról, hogy egyszerűen muszáj megismernem.
- Te sem ismered? - fordult felém Zayn eléggé meglepődve.
Éppen válaszra nyitottam a számat, mikor hirtelen beesett az ajtómon Adrienne és Ray. Ijedten sikoltottam és azt sem tudtam, hogy most mi van. Gyorsan felpattantak a földről, én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy most mégis mi történt.
- Nincs gáz. - vonta meg a vállát Ray. - Na jó, figyeljetek. Kitaláltuk a gyerekekkel, hogy mi lesz. Ugye van a háznak két szárnya. Az egyik szárny versenyzik a másik ellen. Amelyik csapat veszít, azoknál fog Katie lakni.
- De milyen verseny? Amúgy eldönthetjük helyette, hogy hol lakjon? - tettem fel a kérdéseket.
- Kit érdekel, hogy eldönthetjük-e helyette vagy nem? - kérdezett vissza Adrienne. - Amúgy számháború. Pontosabban éjszakai számháború. Szóóóval, készüljetek drágaságaim, mert minket nem lesz könnyű legyőzni! Amúgy gyertek le ebédelni. - váltott témát. - Emma azt mondta, hogy délután túrázunk.
A többiek felálltak a szőnyegről, de én még maradtam egy kicsit. Nem akarok lemenni enni! Tudom, mi lesz. Katie meglátja Zayn-t. Zayn meglátja Katie-t. Katie visít és majd elájul és onnantól kezdve mindig mindenhol együtt lesznek. Pár perc múlva végül mégis rá tudtam magam venni, hogy lemenjek az ebédlőbe. Körülbelül a székektől tíz méterre lehettem, mikor Katie észrevette Zayn-t. Akarva-akaratlanul megálltam, és figyeltem, hogy most mi lesz.
- Úristen. - rohant oda hozzá könnyes szemekkel. - Zayn Malik. Úristen. Kilenc One Direction koncerten voltam már, de még soha nem álltam hozzád ennyire közel. Én vagyok a legnagyobb Directioners klub alapítója. Áááááá-ááááá-ÁÁÁÁ-ááá! - kezdett el visítozva ugrálni, amire mindenki odafordult.
- Öhm. Szia. - szólalt meg halkan Zayn körülbelül három perc után. Igen, Katie tuti hogy ugrált három percen keresztül. Az első másodpercekben még minden szem rászegeződött, de utána már mindenki visszafordult az asztalhoz és beszélt tovább - csak én nem. De szerencsére sikerült feleszmélnem és gyorsan leültem Sam mellé, aki együttérzően pislogott rám.

Este tíz órakor már annyira sötét volt, hogy az orromig sem láttam. A szekrényemben keresgettem fekete ruha után. Pár perc múlva találtam egy sötét kapucnis felsőt, ami tökéletesnek tűnt egy éjszakai számháborúhoz. Miután felvettem, felkaptam a zseblámpát az éjjeli szekrényemről, majd lerohantam a lépcsőn és beálltam a többiekhez. Mi voltunk a kék csapat és a diófa alatt gyülekeztünk, míg a pirosak az istállónál csoportosultak. Körülbelül tíz perce volt egy eligazítás, amiben Emma ismertette a szabályokat. (Ó, igen. Emma fél óráig nevetett, miután megtudta, hogy a verseny veszteseinél fog lakni Katie.) Tehát mindenki megtudta a szabályokat, miszerint egyetlen cél van: megtalálni és kiejteni minden ellenséges játékost. Úgy lehet kiejteni valakit, ha leolvassuk a homlokán lévő kódot. Az én fejpántomon a T92-es kód állt, tehát ha ezt valaki leolvassa én kiestem.
- Úgy nézek ki, mint egy hippie. - panaszkodott Macy, akinek kicsit tényleg viccesen állt a fejpánt.
- Mindenki megvan? - szólalt meg valahol Emma. Komolyan, semmit sem látok, ami nagyon zavaró.
- Aha. - válaszolta egy fiúhang.
- Oké. Akkor sípszóra indulás. A játék csak és kizárólag az erdőben van, tehát aki kilép az erdő területéről, az azonnal kiesik. Én és Mike felügyeljük az egészet.
- Mike nem játszik? - suttogtam.
- Nem, ő nem. Így pont ugyanannyian vagytok mindkét csapatban. Tizennyolc-tizennyolcan.
Bólintottam, bár nem hinném, hogy bárki is látta volna.
- És Katie most hol van?
- Az ebédlőben telefonál. Szerintem éjfélig ellesz ezzel. Szólok a piros csapatnak. Figyeljetek: egy-két perc és sípolok.
Dobogó szívvel vártam a rajtot. Tényleg nagyon izgultam, főleg, hogy félek egyedül mászkálni a sötétben, szóval remélem betársulhatok majd valakihez.
Sípszó.
Mindenki elkezdett az erdő felé rohanni. Felkapcsoltam a zseblámpámat, és azzal néztem magam előtt az utat.
- Savannah! - állított meg - azt hiszem - Paul. - Tudod hol van a tölgyfa? Tudod, az a tíz méter magas.
- Ööö... Igen, tudom... - gondolkodtam.
- Oké. Ha bármi baj van, menekülj oda.
- Rendben.
El is határoztam magamban, hogy azonnal a tölgyfához futok. A zseblámpa fényével körbevilágítottam, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy már csak én vagyok az udvaron, mindenki más már eltűnt. Hűha, még gyorsabban kell rohannom. Kikapcsoltam a zseblámpát, hogy senki ne vegyen észre. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint Katniss az Éhezők Viadalában, és ez a gondolat rendesen rám ijesztett. Beértem az erdőbe, majd lassítani kezdtem. Jobbról hangokat hallottam, ezért elindultam balra.
Három-négy perc séta után még mindig nem találkoztam senkivel sem, ami nagyon gyanús volt, hiszen ez az erdő nem olyan hatalmas, hogy harminchárom ember csak úgy eltűnjön benne. A tölgyfától körülbelül ötszáz méterre lehettem, mikor lépteket hallottam meg. Odasimultam egy fához, hátha nem vesznek észre. Két piros csapatos fiú lépkedett el tőlem pár méterre.
- Sophie kiesett. Én magam ejtettem ki. - mesélte suttogva Jake.
Gondoltam rá, hogy előugrok, és kiejtem az egyiket, de akkor a másik meg leolvassa az én számomat, márpedig én nem akarok kiesni. A két srác pont arra ment, amerre én is akartam, ezért el kellett terelnem őket. Felkaptam egy faágat és az ellenkező irányba dobtam el, ami nagy zajt csapott.
- Hé, hallottad ezt? Van ott valaki! - indultak el a hang irányába.
Elmosolyodtam, majd villámgyorsan szlalomozva a fák között eltűntem. Mikor lefékeztem a hajam az arcomba hullott. Sietve a hajamhoz nyúltam. Valahol elhagytam a hajgumimat. Elhúztam a szám, majd haladtam tovább. Fél perc sem telt el, mikor szószerint összeütköztem valakivel. A fejpántján a számok pirossal voltak írva.
- H51. Bocs, Adam. - suttogtam egy kicsit bűntudattal.
- Semmi gáz. - bólintott, majd elrohant az udvar felé. Legalábbis azt hiszem, arra van az udvar. Igazából már eléggé összezavarodtam, már csak azt tudtam merre van a tölgyfa. Viszont arról megint fogalmam sincs, hogy mit fogok a tölgyfánál találni. Szerintem az a kék csapat találkozó helye.
A zseblámpámat szorosan magam mellett tartva lábujjhegyen lépkedtem. Mindenhonnan beszédet hallottam, de már nem tudtam megmondani, hogy honnan. Kis idő múlva végre megtaláltam a legnagyobb tölgyfát.
- Savannah? - lépett elém öt kék csapatos.
- Aha. - bólintottam.
- Útközben találkoztál valakivel?
- Igen. Jake-kel és még egy pirossal. De őket eltereltem. Adam-et viszont kiütöttem. - számoltam be.
- Akkor Adam sincs már bent. - csillant fel Frankie szeme. - Luke, írd fel a listára! Adam is kiesett. - szólt hátra. - Oké, Savannah, mi szinte végig itt leszünk. Pár perc múlva már csak Luke és én maradunk itt, a többiek elmennek kiütni pár embert. Ha bárkit sikerült kiejtened, gyere vissza ide, és mond el.
Lehajoltam, hogy jobban halljam a szavait.
- Akarsz kémkedni?
- Aha! - válaszoltam izgatottan.
- Oké. Akkor egyetlen feladatod van. A piros csapatból mindig öt ember, akik már ki vannak fáradva találkoznak valahol, pihennek, aztán megint játszanak. Meg kellene találni ezt a helyet. Ha megvan, szólsz és mi rajtuk ütünk. A lényeg, hogy legyél gyors és észrevehetetlen. Oké? Ha találkozol valakivel menekülj el.
-Rendben. Akkor megyek is. Itt hagyhatom a zseblámpám? Ha kém leszek, akkor az úgysem kell.
- Persze.
Frankie kezébe nyomtam a lámpát, majd eltűntem a fák között. Huh. A feladatom nem könnyű, sőt, szinte lehetetlen. Viszont nagyon izgalmas és veszélyes, amit imádok. Most nem a hangok elől futottam, hanem pont, hogy követtem azokat, hátha elvezetnek a piros csapathoz.
Fél óra múlva sem találtam semmit. Időközben rengeteg ember elől menekültem és valahogy mindig sikerült megúsznom, hogy megtaláljanak. Viszont most már tizenegy óra lett, egyre hidegebb volt és sötétebb. Az erdőben járkálva találtam egy kis tisztást, de kár volt oda mennem.
- Ott van Savannah! - kiabálta Adrienne és üldözőbe vett.
Egy pillanatig lefagytam, de aztán elkezdtem úgy rohanni, ahogy csak bírtam. Ha ezt túlélem, visszamegyek oda, mert szerintem közel voltam a piros csapat találkozó helyéhez. Loholtam, ahogy csak a lábam bírta. Körülbelül húsz méteres előnyöm lehetett, ami még mindig kevés. Kétségbeesetten szaladtam el egy nagy bokor mellett, mikor valaki megrántotta a csuklómat és pedig beestem a bokor mögé.
- Zayn? - hökkentem meg.
- Csss.
Bólintottam, majd lélegzetvisszafojtva vártam. Adrienne és még két gyerek szinte abban a másodpercben rohant el mellettünk, ahogy megszólaltam. Valószínűleg elkaptak volna.
- Köszönöm. - suttogtam, majd felálltam, de ő visszanyomott a földre.
- Nem mehetsz el. Egyedül azonnal elkapnak. A kék csapatból már csak hárman maradtunk. Kevin még bent van, de lehet, hogy már őt is megtalálták. A pirosak előnyben vannak.
- Tényleg? Ennyire sokan kiestek? - csodálkoztam. - Akkor most mit csináljunk?
- Hát kiejtjük a többieket. Hol van a zseblámpád?
- Frankie-nek adtam, hogy vigyázzon rá.
Annak ellenére, hogy gyakorlatilag alig láttam Zayn-t, mégis kirázott tőle a hideg. Próbáltam nem az arcát bámulni, nézni a földet vagy ilyenek, de képtelen voltam levenni rólam a szemem. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik, hogy most mit csináljon, hogyan kellene legyőznünk a többieket. Lassan felálltam és a fának dőltem. A hajam megint előrehullott, és éppen emeltem a kezemet, hogy hátrategyem, de Zayn megelőzött. Felugrott, elém lépett, és a fülem mögé simította az egyik tincsem. Lassan közeledett felém, én pedig kitágult szemekkel vártam, hogy mi történik.
A közelben valami óriásit csattant, amire mindketten odakaptuk a fejünket.
- Ez mi volt? - kérdeztem vékony hangon.
- Nem tudom... Nézzük meg.
Aprót bólintottam, majd elindultam utána. Az egész játék alatt most féltem először igazán. Hiszen már csak páran vagyunk bent, sötét van, hideg van, az ellenfél pedig nyerésre áll.
- A francba. - suttogta Zayn, mikor odaértünk. A csattanást direkt csinálták, hogy odavonzzanak minket. Öten álltak a fa mellett, és éppen akkor vettek észre minket, mikor mi őket.
Zayn megragadta a csuklóm, és maga után húzott. Hiába rohantunk villámsebesen, Adrienne-ék szorosan a nyomunkban voltak, ráadásul túlerőben. Minden egyes lépésnél hallottam, ahogy egyre közelebb kerülnek hozzánk. A szívem annyira dobogott, hogy félő volt, mindjárt kiugrik a helyéről. Homályosan láttam, hogy a földön egy nagyobb faág fekszik, de már nem tudtam kitérni az útjából. Beakadt a bokám én pedig a talajra zuhantam, magam után rántva Zayn-t is.
- T92, Savannah. - mondta Adrienne.
- A89, Zayn. - tette hozzá Jake. - Nyertünk.
- Kevin is kiesett? - kérdeztem lekonyuló szájjal.
- Pár perce igen.
Uff... Vesztettünk. Csalódottan Zayn-re néztem, aki vigyorogva pillantott vissza rám.
- Hogy lehetsz ilyen béna? - nevetett és a gyengéden a vállamba bokszolt.