10. rész - Péntek

Sziasztok! Új rész ;) Remélem sikeresebb lesz, mint az előző. És nagyon szépen köszönöm előre is kommenteket, még akkor is, ha csak 1 lesz, mert tudom, hogy nem mindenkinek van annyi ideje, hogy olvasás után hozzászóljon :))

5. nap

Mivel tegnap éjjel körülbelül éjfélkor került mindenki ágyba, így ma reggel akármeddig aludhattunk. Ráadásul péntek volt, és a péntek mindig egyet jelent: szabadságot. Nincsenek programok, semmi kötöttség, azt csinálsz, amit akarsz.

Mivel a legtöbben csak tizenegy óra körül fognak ébredezni, ezért megint én leszek az egyetlen, aki már reggel ötkor össze-vissza mászkál a házban. 

Az órát nézegettem, és forgolódtam az ágyban. Fél hat van. Most nem kell lemennem reggelit készíteni, mert pénteken mindig svédasztalos reggeli van. Szóval... Rengeteg időm van. Ilyeneken gondolkodtam, mikor hirtelen álomba merültem...
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - hallottam az üvöltést, amitől annyira megijedtem, hogy alva felpattantam az ágyban. Kibújtam a takaró alól és sietve felálltam. Magamra kaptam az egyik kardigánom, mert érthető okok miatt utálok mások előtt egy szál hálóingben mutatkozni. Kiszaladtam a folyosóra. A hang csak a Zayn melletti szobából jöhetett, ami Katié. Egy pillanatig megtorpantam. Biztos, hogy nekem be kell oda mennem? Időközben több álmos arc jelent meg mellettem, és mindenki azt kérdezte, hogy mi történt.
Lassan indultam el Katie szobája felé, és hagytam, hogy páran megelőzzenek.
- Zayn, végre itt vagy! - ugrott Katie (szó szerint) a nyakába.
- Öhm. Mi történt? - kérdezte a srác és finoman letette Katie-t.
- Egy bogár van a szobámban.
Zayn kifújta a levegőt. Amúgy csak most vettem észre, hogy ő is "alulöltözött". A fiúk olyan cukik pizsamában. Vagyis rajta csak egy boxer és egy fehér trikó. Jól áll neki... Tulajdonképpen megértem, hogy a fél világ oda van érte. Legszívesebben én is... Huh, mióta vannak perverz gondolataim?! Durva... Tényleg, amúgy hány éves? Majd rákeresek a wikipédián... Nem, inkább megkérdezem személyesen... Egy kéz lendült el előttem folyamatosan, ami kizökkentett a bámulásból.
A nyakamat fogva fordultam jobbra, ahol Violet állt nagyon mosolyogva.
- Hehe. - vigyorogtam zavartan.
- Hogy is mondtad az első nap? Valami "a fiúkkal nem kell foglalkozni" vagy valami ilyesmi, de már nem emlékszem... - gondolkodott.
- Jól van na... De én tizenkilenc éves vagyok! - mondtam a kelleténél kicsit hangosabban, ami miatt mindenki felém fordult.
Amúgy ez a "bogár van a szobámban, ébresszünk fel mindenkit emiatt" ügy kicsit gyanús nekem. De mindegy... Vagyis nem mindegy. Katie olyan bevállalós, vagy hogy mondjam. Egészen biztosan nem jelent neki gondot bepasiznia, ha szeretné, tuti hogy Zayn fejét is sikerülne elcsavarnia. Márpedig egyértelműen ezt szeretné, ezt a vak is látja.
Fél perc múlva újra a szobámban ültem és mindenfélén gondolkoztam. Van egy csomó időm, azt teszek, amit akarok, ezért úgy döntöttem elmegyek futni. Fél óra volt, míg az mp4-em fülhallgatóját kibogoztam, aztán végre el tudtam indulni. Csak a zenékre figyeltem, és semmi másra. Itt volt a baj. Hogy még az utat sem jegyeztem meg...
Mikor először feleszméltem, hogy nem tudom hol vagyok, már egy órája futottam. Öhm... Zavartan néztem körbe, és próbáltam beazonosítani magamat. Mindenhol csak fák és fák voltak körülöttem. Azonnal előkaptam a telefonom, hogy GPS-sel valahogy visszataláljak. A térerő nagyon gyenge volt, wifi pedig értelemszerűen nem volt, tehát sokat kell majd fizetnem az útvonalért... A telefonom szerint a farmtól három kilométerre voltam. Elhúztam a számat, kifújtam a levegőt és elindultam vissza.
Azt hittem soha nem jutok ki az erdőből, mikor egyszercsak gyerekhangokat, nevetést és lónyerítést hallottam. Pár lépés múlva már tisztán láttam, ahogy Mike az erdő szélén telefonál. Juhúú, hazajutottam. Mike meglátott engem, és a telefon kis híján kiesett a kezéből és úgy bámult rám, mintha szellemet látna. Gyorsan végignéztem magamon, mert azt hittem, hogy azért néz így, mert úgy nézek ki, mint Tarzan, de nem, a ruhámon egy faág vagy rátapadt levél sem volt. Kíváncsian lépkedtem Mike felé, aki időközben letette a telefont.
- Hogy kerülsz ide? - ráncolta a szemöldökét és még mindig úgy pislogott rám, mintha UFO lennék.
- Reggel elmentem futni. És most értem vissza. - magyaráztam, mélyen hallgatva arról az apró tényről, hogy GPS-szel találtam haza, és majd' egy óráig bolyongtam össze-vissza.
- Óóó... Téged kerestünk. Kilenc óra körül kopogtunk be a szobádba, mert... Öhm, tehát nem voltál ott, sőt, sehol sem, ezért mindenki utánad kutatott. Átnéztük a házat, az udvart, kb. mindent. És fel is hívtunk téged. - jól érzem, hogy Mike zavarban van? Hm...
- Az erdőben alig van térerő. - adtam meg a logikus választ, majd lassan elindultam a ház felé. Éreztem a hátamon a srác pillantásait, ezért egy kicsit gyorsítottam.
Fogalmam sem volt róla, hogyha elmegyek futni, abból ekkora baj lesz. Tanulság: legközelebb szólok valakinek, ha elmegyek.
- Savannah, hol voltál? - futottak hozzám a gyerekek, én pedig úgy éreztem magam, mintha sztár lennék, mert mindenki rám figyelt.
- Futni voltam. - mondtam el nekik is.
Tizenegy óra volt, mikor felértem a szobámba. A szekrényemben keresgettem a könyveim után. Rossz kedvem volt, és bűntudatom is, ezért nem kíméltem a cuccaimat, össze-vissza dobáltam őket, mire végre megtaláltam a német könyvemet. Felkaptam és rohantam le vele az udvarra.
Mike, Ray és Adrienne a legelő kerítésén ültek, pont, mint az első nap. Helyet foglaltam Mike mellett, aztán kinyitottam a könyvemet és próbáltam elmélyülni a német nyelv szépségeiben, de abszolút nem tudtam a tanulásra koncentrálni. Állandóan elkalandoztam, arra figyeltem, hogy miről beszélgetnek a többiek és ráadásul Katie és Zayn hiánya is idegesített...
Tíz perc múlva hirtelen mindenki eltűnt mellőlem, én pedig kérdőn néztem fel a német könyvemből, amiben még mindig csak az első szavaknál tartottam. Azonnal leesett, hogy miért tűnt el mindenki körülöttem. Zayn és Katie nevetve közeledtek a kerítés felé.
- Nem baj, ha mi is leülünk ide? - kérdezte Katie gúnyos vigyorral tőlem.
- Számít a válaszom? - motyogtam.
- Nem igazán. - kacagott én pedig kezdtem megérteni, miért utálják ennyien őt. Próbáltam a tankönyvemre figyelni, de ez megint nem sikerült.
- Amúgy Zayn - kezdte mézes-mázosan Katie. - hogy is kerültél ide? Jótékonykodsz a rászorulók javára?
Összecsuktam a tankönyvem, és most először leplezetlenül figyeltem őket. Miért lennénk rászorulók? Csak mert nem vagyunk milliomosok?
- Ez egy hosszú történet. - válaszolta Zayn, és egyszerűen nem ismertem rá. Miért nem mondja az igazat? Miért hagyja, hogy rászorulóknak nevezze ezt a tábort? Végképp elegem lett, és a következő pillanatban dühösen ugrottam le a legelő kerítéséről.
- Aú! - visítottam fel, mikor földet értem, és majdhogynem könnyezve szorítottam meg a jobb kezemmel a balt.
- Mi történt? - kapta felém a fejét Zayn. Nahát, észrevette, hogy létezem?!
- Semmi, csak tegnap mikor berántottál a bokor mögé felszakadt a seb és azóta nagyon érzékeny. - vontam meg a vállam, majd megpróbáltam gyors léptekkel távozni.
- Micsoda? Bokor mögé? Mikor? - váltott hangsúlyt Katie és gyilkos szemekkel nézett rám.
- Tegnap éjszaka. - feleltem és megdöbbenve figyeltem az egyre vörösödő arcát.
- Mit kerestek ti éjjel egy bokor mögött? - ugrott le a kerítésről, hogy szemtől szembe tehesse fel kérdését. És ebben a pillanatban esett le, hogy mennyire félreérthetően fogalmaztam. Segítségkérően pillantottam Zayn-re, aki a tenyerét a szája elé téve röhögött. Hát, ő egészen biztosan nem fogja tisztázni a helyzetet.
- Katie, félreérted... - kezdtem magyarázkodásba. - Én csak a szám...
- Nem érdekel, hogy mit csináltál a száddal! - ordította a képembe, majd hisztizve elviharzott.
Csodálkozva néztem Katie távolodó alakját. Hirtelen megszólalni sem tudtam, annyira összezavarodtam. A mondat befejezése egész egyszerűen annyi lett volna, hogy "Én csak a számháború miatt voltam Zayn-nel az erdőben." - de úgy látszik képtelen volt megvárnia, amíg befejezem.
- Belehaltál volna ha kimentesz? Most mit gondolhat rólunk?
- Kit érdekel? Most legalább elment. - pattant mellém és látszólag még mindig nagyon jól szórakozott rajtam.
- Miért örülsz annak, hogy elment? Nagyon jól elvoltál vele, nem? Gyakorlatilag reggeltől egymáson lógtok... - motyogtam.
- De nem a saját akaratomból. Nem én tehetek arról, hogy teljesen rám mászott. Reggel is alig bírtam elmenekülni a szobájából.
- Mikor bogarat talált?
- Ja. Csakhogy mire odaértem, az állítása szerint a bogár már "elcsúszott".
- Elcsúszott? Tehát csiga volt? - húztam fel különösen magasra a szemöldökömet.
Zayn szórakozottan megvonta a vállát és valami olyasmit motyogott, hogy Katie intelligencia szintje nem túl magas.
- Mutasd. - szólt rám.
- Mit?
- A kezed...
- Ja, már el is felejtettem. - nyújtottam a karomat felé.

Délután minden táborozót hazavittek, így estére a farm olyan üressé vált. Nem találtam a helyem, fel-alá mászkáltam a szobámba, néha megálltam és elpakoltam egy-egy dolgot. Holnap én is hazamegyek, de csak pár órára, amíg új cuccokat hozok.
Délután négy lehetett, mikor hangzavar csapta meg a fülem. Először fel sem tűnt, hogy valami nincs rendben, annyira megszoktam már, hogy a gyerekek hangoskodnak. De mikor felfogtam, hogy ezek nem lehetnek ők, kirohantam a folyosóra, hogy kinézzek az ablakból.
Több százan álltak a farm kapujában és mind folyamatosan azt kiabálta, hogy "Itt vagy Zayn?". Ledermedve bámultam ki és hirtelen egy normális ötlet jutott eszembe: szólni Zayn-nek.
Kopogás nélkül benyitottam a szobájába. Éppen zenét hallgatott és ártatlanul pislogott fel rám. Leállította a zenét, majd felült az ágyán.
- Baj van. - néztem rá kétségbeesetten.
- Mi? - kérdezte kitágult szemekkel.
- Nézz ki az ablakon. Vagyis ne, inkább ne! Még a végén észrevesznek.
- Kik?
- A rajongóid. Rengetegen vannak. Rád találtak...
Zayn megsemmisülten borult vissza az ágyára, a szemében semmi más nem látszott, csak a tanácstalanság és a szomorúság. Bánatosnak látni őt olyan volt, mintha kínoznának. Még egyszer kilestem az ablakon, de nem, nem képzelődtem. Lassan pislogtam felfelé. Bármit megtennék, csak Zayn-nek ne legyen rossz kedve.

Hamarosan

Sziasztok! Bocsánat, hogy már megint húzom az időt, de az előző részhez egy komment érkezett, ezért nem éreztem nagy motivációt írni, tehát a következő rész fele készült csak el. :// De ígérem, sietek, és a lehető leghamarabb hozom a történet következő fejezetét. Bocsánat :(

9. rész - Éjszakai számháború

Sziasztok! Az előző részhez négy kommentet kaptam. Köszönöm szépen :') Remélem ez a rész is tetszeni fog nektek ;)

4. nap

Katie és Phil már csak pár lépésre voltak az ajtótól.

- Menekülj! - súgta Adrienne a fülembe és felrohant az emeletre. Hirtelen bepánikoltam én is. Nem maradhatok itt egyedül! Felsprinteltem az emeletre, kis híján elestem, de a cél érdekében bármit megteszek. Márpedig sikerült, élve feljutottam a szobámba.
Sam, Kevin és Luke pár másodpercen belül az ajtómban álltak, én pedig kérdőn néztem fel rájuk.
- Hallottuk, hogy rohansz fel. Itt vannak? - kérdezte Kevin gondterhelt arccal.
Lassan bólintottam.
- És jó kedve van vagy nyávog valami miatt? - faggatott tovább Luke.
- Öö... Fogalmam sincs. De One Direction-ös póló van rajta. - húztam el a szám. Tehát rejtsük el Zayn-t. - jelentettem ki teljesen komolyan. Pechemre az említett srác épp akkor ment el a szobám előtt, és természetesen meghallotta.
- Miért? - pislogott be a kisebb fiúk feje fölött.
- Háátt... Azért, mert Katie szereti a One Direction-t. És nekem végül is mindegy, hogy itt van-e vagy nem, de a tábor kilencven százaléka utálja őt és ha meglátja, hogy te is itt vagy, szerintem sosem szabadulunk meg tőle. - magyaráztam, de közben a takarómat nézegettem.
- Ahha... - méregetett Zayn összehúzott szemekkel. - És szép a csaj?
- Egy bányarém. - vágta rá azonnal Sam. Képtelen voltam nem elnevetni magam.
- Igen, az. - erősítette meg Kevin is és nagyon komolyan bólogatott mondanivalója mellé.
- Ne nevettessetek. Előbb-utóbb úgy is meglátja, nem? - kuncogtam. - Gondolom nem fogjuk rejtegetni Zayn-t. Szóval Katie igazából nagyon szép. - vontam meg a vállam és a szám szélét harapdáltam.
Zayn gyanakodva végignézett rajtunk, majd lassan elmosolyodott.
- Amúgy tényleg olyan szörnyű, mint ahogy elmondjátok? - kérdezte, majd a fiúk között belépett a szobámba és leült a szőnyegre törökülésben. Ezt látva a fiúk is elfoglalták a helyüket a padlón, ezért én olyan kívülállónak éreztem magam, szóval gyorsan én is leültem melléjük.
- Ezt szóban el sem lehet mondani. Majd megtapasztalod. - kezdte Luke, és nagyon úgy tűnt, hogy órákon át mesélni szeretne. - Én tavaly találkoztam vele először. Az egész tábort sikerült elrontania. Például nem evett meg semmit, mert neki itt semmi sem ízlett. Aztán persze elájult. A lovakhoz nem nyúl hozzá, mert "büdösek". És... - vett levegőt.
- Komolyan, soha egyetlen emberre nem voltam még ennyire kíváncsi, mint rá. - vigyorogtam. Annyi történetet hallottam már erről a lányról, hogy egyszerűen muszáj megismernem.
- Te sem ismered? - fordult felém Zayn eléggé meglepődve.
Éppen válaszra nyitottam a számat, mikor hirtelen beesett az ajtómon Adrienne és Ray. Ijedten sikoltottam és azt sem tudtam, hogy most mi van. Gyorsan felpattantak a földről, én pedig lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy most mégis mi történt.
- Nincs gáz. - vonta meg a vállát Ray. - Na jó, figyeljetek. Kitaláltuk a gyerekekkel, hogy mi lesz. Ugye van a háznak két szárnya. Az egyik szárny versenyzik a másik ellen. Amelyik csapat veszít, azoknál fog Katie lakni.
- De milyen verseny? Amúgy eldönthetjük helyette, hogy hol lakjon? - tettem fel a kérdéseket.
- Kit érdekel, hogy eldönthetjük-e helyette vagy nem? - kérdezett vissza Adrienne. - Amúgy számháború. Pontosabban éjszakai számháború. Szóóóval, készüljetek drágaságaim, mert minket nem lesz könnyű legyőzni! Amúgy gyertek le ebédelni. - váltott témát. - Emma azt mondta, hogy délután túrázunk.
A többiek felálltak a szőnyegről, de én még maradtam egy kicsit. Nem akarok lemenni enni! Tudom, mi lesz. Katie meglátja Zayn-t. Zayn meglátja Katie-t. Katie visít és majd elájul és onnantól kezdve mindig mindenhol együtt lesznek. Pár perc múlva végül mégis rá tudtam magam venni, hogy lemenjek az ebédlőbe. Körülbelül a székektől tíz méterre lehettem, mikor Katie észrevette Zayn-t. Akarva-akaratlanul megálltam, és figyeltem, hogy most mi lesz.
- Úristen. - rohant oda hozzá könnyes szemekkel. - Zayn Malik. Úristen. Kilenc One Direction koncerten voltam már, de még soha nem álltam hozzád ennyire közel. Én vagyok a legnagyobb Directioners klub alapítója. Áááááá-ááááá-ÁÁÁÁ-ááá! - kezdett el visítozva ugrálni, amire mindenki odafordult.
- Öhm. Szia. - szólalt meg halkan Zayn körülbelül három perc után. Igen, Katie tuti hogy ugrált három percen keresztül. Az első másodpercekben még minden szem rászegeződött, de utána már mindenki visszafordult az asztalhoz és beszélt tovább - csak én nem. De szerencsére sikerült feleszmélnem és gyorsan leültem Sam mellé, aki együttérzően pislogott rám.

Este tíz órakor már annyira sötét volt, hogy az orromig sem láttam. A szekrényemben keresgettem fekete ruha után. Pár perc múlva találtam egy sötét kapucnis felsőt, ami tökéletesnek tűnt egy éjszakai számháborúhoz. Miután felvettem, felkaptam a zseblámpát az éjjeli szekrényemről, majd lerohantam a lépcsőn és beálltam a többiekhez. Mi voltunk a kék csapat és a diófa alatt gyülekeztünk, míg a pirosak az istállónál csoportosultak. Körülbelül tíz perce volt egy eligazítás, amiben Emma ismertette a szabályokat. (Ó, igen. Emma fél óráig nevetett, miután megtudta, hogy a verseny veszteseinél fog lakni Katie.) Tehát mindenki megtudta a szabályokat, miszerint egyetlen cél van: megtalálni és kiejteni minden ellenséges játékost. Úgy lehet kiejteni valakit, ha leolvassuk a homlokán lévő kódot. Az én fejpántomon a T92-es kód állt, tehát ha ezt valaki leolvassa én kiestem.
- Úgy nézek ki, mint egy hippie. - panaszkodott Macy, akinek kicsit tényleg viccesen állt a fejpánt.
- Mindenki megvan? - szólalt meg valahol Emma. Komolyan, semmit sem látok, ami nagyon zavaró.
- Aha. - válaszolta egy fiúhang.
- Oké. Akkor sípszóra indulás. A játék csak és kizárólag az erdőben van, tehát aki kilép az erdő területéről, az azonnal kiesik. Én és Mike felügyeljük az egészet.
- Mike nem játszik? - suttogtam.
- Nem, ő nem. Így pont ugyanannyian vagytok mindkét csapatban. Tizennyolc-tizennyolcan.
Bólintottam, bár nem hinném, hogy bárki is látta volna.
- És Katie most hol van?
- Az ebédlőben telefonál. Szerintem éjfélig ellesz ezzel. Szólok a piros csapatnak. Figyeljetek: egy-két perc és sípolok.
Dobogó szívvel vártam a rajtot. Tényleg nagyon izgultam, főleg, hogy félek egyedül mászkálni a sötétben, szóval remélem betársulhatok majd valakihez.
Sípszó.
Mindenki elkezdett az erdő felé rohanni. Felkapcsoltam a zseblámpámat, és azzal néztem magam előtt az utat.
- Savannah! - állított meg - azt hiszem - Paul. - Tudod hol van a tölgyfa? Tudod, az a tíz méter magas.
- Ööö... Igen, tudom... - gondolkodtam.
- Oké. Ha bármi baj van, menekülj oda.
- Rendben.
El is határoztam magamban, hogy azonnal a tölgyfához futok. A zseblámpa fényével körbevilágítottam, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy már csak én vagyok az udvaron, mindenki más már eltűnt. Hűha, még gyorsabban kell rohannom. Kikapcsoltam a zseblámpát, hogy senki ne vegyen észre. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint Katniss az Éhezők Viadalában, és ez a gondolat rendesen rám ijesztett. Beértem az erdőbe, majd lassítani kezdtem. Jobbról hangokat hallottam, ezért elindultam balra.
Három-négy perc séta után még mindig nem találkoztam senkivel sem, ami nagyon gyanús volt, hiszen ez az erdő nem olyan hatalmas, hogy harminchárom ember csak úgy eltűnjön benne. A tölgyfától körülbelül ötszáz méterre lehettem, mikor lépteket hallottam meg. Odasimultam egy fához, hátha nem vesznek észre. Két piros csapatos fiú lépkedett el tőlem pár méterre.
- Sophie kiesett. Én magam ejtettem ki. - mesélte suttogva Jake.
Gondoltam rá, hogy előugrok, és kiejtem az egyiket, de akkor a másik meg leolvassa az én számomat, márpedig én nem akarok kiesni. A két srác pont arra ment, amerre én is akartam, ezért el kellett terelnem őket. Felkaptam egy faágat és az ellenkező irányba dobtam el, ami nagy zajt csapott.
- Hé, hallottad ezt? Van ott valaki! - indultak el a hang irányába.
Elmosolyodtam, majd villámgyorsan szlalomozva a fák között eltűntem. Mikor lefékeztem a hajam az arcomba hullott. Sietve a hajamhoz nyúltam. Valahol elhagytam a hajgumimat. Elhúztam a szám, majd haladtam tovább. Fél perc sem telt el, mikor szószerint összeütköztem valakivel. A fejpántján a számok pirossal voltak írva.
- H51. Bocs, Adam. - suttogtam egy kicsit bűntudattal.
- Semmi gáz. - bólintott, majd elrohant az udvar felé. Legalábbis azt hiszem, arra van az udvar. Igazából már eléggé összezavarodtam, már csak azt tudtam merre van a tölgyfa. Viszont arról megint fogalmam sincs, hogy mit fogok a tölgyfánál találni. Szerintem az a kék csapat találkozó helye.
A zseblámpámat szorosan magam mellett tartva lábujjhegyen lépkedtem. Mindenhonnan beszédet hallottam, de már nem tudtam megmondani, hogy honnan. Kis idő múlva végre megtaláltam a legnagyobb tölgyfát.
- Savannah? - lépett elém öt kék csapatos.
- Aha. - bólintottam.
- Útközben találkoztál valakivel?
- Igen. Jake-kel és még egy pirossal. De őket eltereltem. Adam-et viszont kiütöttem. - számoltam be.
- Akkor Adam sincs már bent. - csillant fel Frankie szeme. - Luke, írd fel a listára! Adam is kiesett. - szólt hátra. - Oké, Savannah, mi szinte végig itt leszünk. Pár perc múlva már csak Luke és én maradunk itt, a többiek elmennek kiütni pár embert. Ha bárkit sikerült kiejtened, gyere vissza ide, és mond el.
Lehajoltam, hogy jobban halljam a szavait.
- Akarsz kémkedni?
- Aha! - válaszoltam izgatottan.
- Oké. Akkor egyetlen feladatod van. A piros csapatból mindig öt ember, akik már ki vannak fáradva találkoznak valahol, pihennek, aztán megint játszanak. Meg kellene találni ezt a helyet. Ha megvan, szólsz és mi rajtuk ütünk. A lényeg, hogy legyél gyors és észrevehetetlen. Oké? Ha találkozol valakivel menekülj el.
-Rendben. Akkor megyek is. Itt hagyhatom a zseblámpám? Ha kém leszek, akkor az úgysem kell.
- Persze.
Frankie kezébe nyomtam a lámpát, majd eltűntem a fák között. Huh. A feladatom nem könnyű, sőt, szinte lehetetlen. Viszont nagyon izgalmas és veszélyes, amit imádok. Most nem a hangok elől futottam, hanem pont, hogy követtem azokat, hátha elvezetnek a piros csapathoz.
Fél óra múlva sem találtam semmit. Időközben rengeteg ember elől menekültem és valahogy mindig sikerült megúsznom, hogy megtaláljanak. Viszont most már tizenegy óra lett, egyre hidegebb volt és sötétebb. Az erdőben járkálva találtam egy kis tisztást, de kár volt oda mennem.
- Ott van Savannah! - kiabálta Adrienne és üldözőbe vett.
Egy pillanatig lefagytam, de aztán elkezdtem úgy rohanni, ahogy csak bírtam. Ha ezt túlélem, visszamegyek oda, mert szerintem közel voltam a piros csapat találkozó helyéhez. Loholtam, ahogy csak a lábam bírta. Körülbelül húsz méteres előnyöm lehetett, ami még mindig kevés. Kétségbeesetten szaladtam el egy nagy bokor mellett, mikor valaki megrántotta a csuklómat és pedig beestem a bokor mögé.
- Zayn? - hökkentem meg.
- Csss.
Bólintottam, majd lélegzetvisszafojtva vártam. Adrienne és még két gyerek szinte abban a másodpercben rohant el mellettünk, ahogy megszólaltam. Valószínűleg elkaptak volna.
- Köszönöm. - suttogtam, majd felálltam, de ő visszanyomott a földre.
- Nem mehetsz el. Egyedül azonnal elkapnak. A kék csapatból már csak hárman maradtunk. Kevin még bent van, de lehet, hogy már őt is megtalálták. A pirosak előnyben vannak.
- Tényleg? Ennyire sokan kiestek? - csodálkoztam. - Akkor most mit csináljunk?
- Hát kiejtjük a többieket. Hol van a zseblámpád?
- Frankie-nek adtam, hogy vigyázzon rá.
Annak ellenére, hogy gyakorlatilag alig láttam Zayn-t, mégis kirázott tőle a hideg. Próbáltam nem az arcát bámulni, nézni a földet vagy ilyenek, de képtelen voltam levenni rólam a szemem. Látszott rajta, hogy nagyon gondolkozik, hogy most mit csináljon, hogyan kellene legyőznünk a többieket. Lassan felálltam és a fának dőltem. A hajam megint előrehullott, és éppen emeltem a kezemet, hogy hátrategyem, de Zayn megelőzött. Felugrott, elém lépett, és a fülem mögé simította az egyik tincsem. Lassan közeledett felém, én pedig kitágult szemekkel vártam, hogy mi történik.
A közelben valami óriásit csattant, amire mindketten odakaptuk a fejünket.
- Ez mi volt? - kérdeztem vékony hangon.
- Nem tudom... Nézzük meg.
Aprót bólintottam, majd elindultam utána. Az egész játék alatt most féltem először igazán. Hiszen már csak páran vagyunk bent, sötét van, hideg van, az ellenfél pedig nyerésre áll.
- A francba. - suttogta Zayn, mikor odaértünk. A csattanást direkt csinálták, hogy odavonzzanak minket. Öten álltak a fa mellett, és éppen akkor vettek észre minket, mikor mi őket.
Zayn megragadta a csuklóm, és maga után húzott. Hiába rohantunk villámsebesen, Adrienne-ék szorosan a nyomunkban voltak, ráadásul túlerőben. Minden egyes lépésnél hallottam, ahogy egyre közelebb kerülnek hozzánk. A szívem annyira dobogott, hogy félő volt, mindjárt kiugrik a helyéről. Homályosan láttam, hogy a földön egy nagyobb faág fekszik, de már nem tudtam kitérni az útjából. Beakadt a bokám én pedig a talajra zuhantam, magam után rántva Zayn-t is.
- T92, Savannah. - mondta Adrienne.
- A89, Zayn. - tette hozzá Jake. - Nyertünk.
- Kevin is kiesett? - kérdeztem lekonyuló szájjal.
- Pár perce igen.
Uff... Vesztettünk. Csalódottan Zayn-re néztem, aki vigyorogva pillantott vissza rám.
- Hogy lehetsz ilyen béna? - nevetett és a gyengéden a vállamba bokszolt.

8. rész - Katie Scott

Sziasztok! Kaptam három kommentet az előző részhez! Angyalok vagytok *-*

4. nap

Reggel már ötkor talpon voltam, mivel így se, úgy se tudtam aludni, így mindegy volt, hogy éppen fekszem-e vagy mászkálok. Tehát mászkáltam. Mivel nem akartam egy szál combközépig érő hálóingben rohangálni a házban, ezért inkább gyorsan felöltöztem a szokásos lovaglónadrág és ing összeállításomba. Szerintem rekordot döntöttem, mert nem hinném, hogy van még egy ember a Földön, akinek annyi inge van, mint nekem. A felsőim háromnegyede az, a többit meg alig használom. 

Halkan kinyitottam az ajtót. Szerencsére a tornacipőmben tudok olyan halkan mozogni, hogy senki sem ébred fel rá. Csendesen visszacsuktam magam mögött az ajtót, majd pár percre eltűntem a fürdőszobában, hogy meg tudjam csinálni a szokásos fonatomat. Igazából egyáltalán nem vagyok a megszokások rabja, ha megtetszik valami új, azonnal kipróbálom.

Az egész házban annyira nagy volt a csend, hogy szinte már megfájdult a fülem. Lábujjhegyen lépkedve mentem le a lépcsőn, majd mikor leértem tanácstalanul megálltam. Fogalmam sincs mit csináljak vagy hova menjek ebben az egy órában. Végül úgy döntöttem, kimegyek az udvarra, bár nem igazán volt hozzá kedvem. Lenyomtam a kilincset, majd kiléptem a szabadba. A levegő hűvös volt, a nap még nem kelt fel, a fű pedig csúszott a párától. Szívesen leültem volna a diófa tövébe, de nem akartam vizes lenni, ezért inkább a lovak felé vettem az irányt. Az istállóba beérve megcsapta az orromat az a jellegzetes széna szag, amit imádok. Mind a hat ló felém fordult és furcsán nézett rám. Gondolom nem szoktak hozzá, hogy már hajnalban zaklatják őket.

- Szia. - álltam meg Vortex mellett. Ő a legjobb lovak közé tartozik, ezért elit helye van az istállóban. Örülök, hogy az első nap őt húztam ki.

Össze-vissza járkáltam az udvaron egészen háromnegyed hatig, de ekkor már annyira unatkoztam, hogy muszáj volt bemenekülnöm a konyhába.

Kikészítettem az összes alapanyagot és nekiláttam a szendvics készítésnek. Pár perc múlva megjelent Mike vidáman és leült mellém.

- Szia! Hogy vagy? - kérdezte tőlem.

- Szia. Jól... - válaszoltam kedvtelenül. Igazából ez fura kérdés, Angliában erre csak "jól"-lal lehet válaszolni. - És te?

- Én is. - bólintott és halkan dudorászva felállt és kinyitotta a hűtőajtaját, majd leguggolva keresett valamit, ami miatt teljesen eltűnt.

A konyhaajtó hirtelen kicsapódott, én pedig ijedten rezzentem össze. 

- Savannah, téged kereslek tegnap óta! - kezdett bele azonnal Zayn, én pedig mozdulatlanul pislogtam rá.

- Megvan! - ugrott fel Mike a hűtőajtó mögül, és örömmel emelte magasra a citromot. - Üdv Zayn.

- Üdv... - motyogta kelletlenül, majd gondolkodva megállt az ajtóban. - Öö...

- Csinálj limonádét. Vagy szendvicset, vagy teát. Nekem mindegy. - vontam meg a vállam, majd nagyon a szendvicsre összpontosítva kezdtem a toast-kenyérre pakolni az alapanyagokat.

És ez pontosan így ment hét óráig. Senki egy szót sem szólt a másikhoz, Zayn zenét hallgatott, Mike fütyörészett, én pedig csendben voltam.

Mikor kész lettünk nagy kő esett le a szívemről. Kezet mostam, majd villámgyorsan megterítettem és eltűntem. 

Tíz perc múlva az ebédlőt éhes gyerekek töltötték meg. Lassan kialakul, hogy kinek hol van a helye, én ugyanis megint Sam és Luke mellett ültem és ahogy elnézem mindenki megtalálta már a számára tökéletes társaságot. 

Mikor végeztünk Emma felállt, majd tapsolni kezdett, hogy figyeljenek rá.

- Jó reggelt mindenkinek! Remélem nem vagytok már éhesek. Egy bejelentenivalóm van... Sokan ismerhetitek már a testvéremet és az unokahúgomat...

Adrienne "műsírva" borult az asztalra, míg Ray a fejét fogta. Néhány gyerek elszörnyedve pislogott Emmára. Kíváncsian néztem végig rajtuk. Ennyire borzalmas Emma testvére és unokahúga?

- ...Phil és Katie csatlakozik hozzánk a továbbiakban.

- De miért? - kiabálta be Sam.

- Azért, mert Phil szerint ápolásra szorulok - forgatta meg a szemét Emma. - Katie pedig nem maradhat otthon egyedül, tehát ő is jön. - körbenézett a társaságon, majd képtelen volt nem elnevetni magát. - Azért ennyire nem kell megijedni. Nem hinném, hogy a tábor végéig maradnak és Katie sokat változott tavaly óta.
- Kétlem... - morogta egy lány, akinek még sajnos a nevét sem tudom. Ideje lenni megtanulnom mindenki nevét, hiszen ez már a negyedik nap...
- Rendben, szóval egy órán belül megérkeznek. A gépük húsz perc múlva landol. - tekintett az órájára Emma, aztán elköszönt és eltűnt a konyhában. Macy, Lily és Violet összegyűjtötték a poharakat és tányérokat, majd bevitték őket.
Mindenfelől dumálást hallottam, mindenki éppen azt tárgyalta meg, hogy innentől kezdve mennyire rossz lesz, hogy utálják Katie-t, én pedig csak ültem és teljesen össze voltam zavarodva. Lelki szemeim előtt megjelent egy harminc éves gonosz mostoha, aki bántja a gyerekeket. De nem hinném, hogy ilyen lenne, ez végülis már a 21. század.
Ray kitalálta, hogy mindenkit vigyünk ki terepre, azokat is, akik még nem tudnak olyan jól lovagolni, csak hogy a lehető legtávolabb kerüljünk a farmtól.
- Lefújva! - kiáltotta Adrienne. - Szakad az eső... - jelentette ki síri hangon.
- Akkor mi legyen? - kérdezte Mike bosszankodva, én pedig akarva-akaratlanul kérdőn néztem össze Zayn-nel. Igen, mi ketten nem ismerjük Katie-t, míg a tábor 90%-a igen. Gyorsan elfordultam, majd a cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni.
- Művészterem? - kérdeztem halkan. - Például játszhatnánk csapatépítő játékokat. - vetettem fel az ötleteket.
- Oké. - bólintott rá Ray. Egyértelműen látszik, hogy a segítők közül is neki van a legnagyobb "hatalma". Ha valamit ő jónak lát, az valószínűleg úgy is lesz. - Szólok Emmának, ő ezer ilyen játékot ismer.
Pár perc múlva már mind a művészteremben ültünk egy-egy nagy párnán. Igazából fogalmam sincs, hogy ezt a szobát miért hívják művészteremnek, de gondolom azért, mert itt szoktunk festeni és rajzolni. Alapvetően ez a terem üres és mindig éppen úgy rendezzük be, amilyenre akarjuk.
- A ruhafelismerős játék elsőnek? - lépett középre Emma. - Tudod melyik az, ugye, Ray?
- Aha. Ki ismeri még a ruhafelismerős játékot? - kérdezte vissza Ray.
Elég sokan feltették a kezüket.
- Akkor mindenkinek van egy perce memorizálni, hogy ki milyen ruhában van. Mindig egy ember középen áll és ő fog valakit jellemezni öltözködés alapján. Aki a leghamarabb kitalálja, hogy kiről van éppen szó, az nyer és ő áll középre. - magyarázta Emma. - Ki akarja kezdeni?
Végül Kevin kezdte, aki egyébként a szobaszomszédom. Amúgy egész jó játék volt, ha másra nem, hát arra jó volt, hogy mindenkinek megjegyezzem a nevét. Negyedóra múlva Emma játékot váltott.
- Oké. Ezért a játékért meg fogtok ölni, de szeretném, ha jó kis csapat lennénk és ahhoz meg kell ismernünk egymást.
- Ugye, nem a papírlapos? - kiabálta be Matt.
- De. - mosolygott Emma. Hah! Ezt a feladatot végre ismerem! - Amíg Adrienne kihozza a lapokat, addig ti húztok egy-egy nevet. Az előző feladat alatt gyártottam cetliket, amin a csoport felének szerepel a neve. Akinek nincs a cetlik közt a neve, az húz. Így elkerüljük, hogy valaki például magát húzza ki, vagy egy olyat, akinek már van párja. Szóval akik a terem bal felében ülnek, azok jöjjenek ide.
Felpattantam és Emmához sétáltam. Megvártam, amíg a többiek sorra választják ki a társaikat. Mikor én húztam már csak 5 lapocska volt a kalapban. Gyorsan kiemeltem egyet és szétnyitottam. Zayn. Ó, nem, nem. Én nem játszom ezt vele, az tuti.
- Húzok újat. - jelentettem ki egyszerűen.
- Savannah. - nézett rám Emma. - Egyre több veled a baj. Ne makacskodj, hanem menj a párodhoz.
- Igen, de pont Zayn-t húztam, az pedig olyan igazságtalan lenne, mert végülis mindketten segítők vagyunk és...
- Savannah!
- Ajj, rendben. - adtam meg magam és a lehető leglassabban közeledtem Zayn felé, aki pont másfelé figyelt.
- Tehát a feladat az, hogy van egy papírlap, amire rá kell állnotok. Aztán összehajtjátok és megint rá kell állnotok és így tovább. Akiki a legkisebb lapon elférnek, azok nyernek, és természetesen nem érhet le a sarkatok. Ray kedvéért pedig elmondom, hogy nem lehet felemelni a partnered.
Adrienne azonnal röhögni kezdett, ahogy ez elhangzott. Gondolom ő ott volt, mikor Ray felemelt valakit.
- Téged húztalak. - mutattam meg Zayn-nek savanyú képpel a lapot, mikor odaértem hozzá.
- Haha. - nevetett ki és láthatóan nagyon élvezte.
- Még kitalálom mit kapnak a nyertesek. - szólt közbe Emma, majd intett Adrienne-nek, hogy ossza ki a lapokat.
Pár perc múlva már csak öt csapat volt játékban, mert egy csomóan elestek vagy éppen nem akartak a párjukkal egy lapra állni. Leguggoltam és még egyet hajtottam a papíron, így már körülbelül A4-es nagyságú lett. De ez még könnyű lesz.
Lábujjhegyen álltunk a lapon, így simán tovább tudtunk menni a következő körbe. Megint félbehajtottam a lapot, de már nagyon-nagyon pici volt. Felálltam majd pislogva bámultam rá.
- Szerintem adjuk fel. Utálok veszteni, de adjuk fel. - ismételgettem.
- Dehogyis, simán megcsináljuk. - legyintett Zayn, én pedig bedühödtem.
- Nem, adjuk fel. - könyörögtem.
- A-a.
- Légy szíves, Zayn. - néztem a szemébe kétségbeesetten.
- Nem.
Mérgesen kifújtam a levegőt és ráléptem a papírra, majd Zayn is. Körülbelül fél centire álltunk egymástól és éreztem, hogy mindjárt elveszítem az egyensúlyomat. Mikor ezt Zayn észrevette egyszerűen magához ölelt, hogy ne tudjak lelépni a lapról. Meg akartam csípni a karját, de olyan szorosan ölelt, hogy meg sem tudtam mozdulni.
- Zayn! - suttogtam mérgesen. Hallottam ahogy halkan nevet rajtam. - Ha ezen túl vagyunk én... Én...
- Savannah és Zayn nyertek! - hallottam Ray hangját. Megtapsoltak minket én pedig szinte azonnal leugrottam a lapról. - Grat!
- Tulajdonképpen miért vagy rám mérges? - kérdezte tőlem angyali hangon és ártatlanul mosolyogva Zayn.
- Nem tudom. - feleltem durcásan. Amúgy az igazat mondtam. Tényleg fogalmam sincs, hogy miért vagyok dühös rá, amiért ő lett a párom, ami ráadásul miattam van, hiszen én húztam ki az ő nevét.
Körülbelül fél óráig játszottunk még mindenféléket, aztán szabad időt kaptunk, amikor azt csinálunk amit akarunk. Adrienne és én úgy döntöttünk, hogy kimegyünk az udvarra és szétnézünk a lovaknál, hogy minden rendben van-e.
- Cukik voltatok Zayn-nel. - bökött oldalba a lány.
- Hurrá. - mondtam "nagyon lelkesen". - Amúgy ki ez a Katie, hogy mindenki így imádja?
- Katie Scott ugye Emma tesójának a lánya. És egy hisztigép. De majd meglátod. Azt hiszem mostanában lett tizennyolc éves. Amúgy Phil sem teljesen komplett. Mindketten nagyon beképzeltek, mert már több éve Amerikában élnek.... De mindent csak akkor értesz meg, ha megismered őket.
- Szóval Katie nem egy harminc éves boszorkány? - lepődtem meg.
- Nem... Nem. Ezt ki mondta?
- Senki. Én találtam ki. - csaptam a homlokomra nevetve.
Kocsiajtócsapódás hallatszott, majd beszélgetés. Nem értettem miről van szó, csak azt hallottam, hogy valakik folyamatosan, elég hangosan vitatkoznak.
- Ők azok? - néztem ki az ablakon.
- Ezer százalék. - szipogta Adrienne, majd ő is kilesett az ablakon. - Te is látod, amit én?
Hogyne láttam volna? Emma rokonai az ebédlő felé közeledtek. Katie cicanadrágban és magassarkúban tipegett hátul, de nem ez volt a legmegdöbbentőbb. Hanem az, hogy a pólóján egy óriási 1D felirat díszelgett...

7. rész - Csak pár kérdés

Sziasztok! A múlt részhez három kommentet kaptam + 130 megjelenítést. Nagyon szépen köszönöm! Ez a rész egy összekötő rész, vagyis csak bevezeti a következő rész történéseit. Ha kapok pár kommentet, talán már holnap jön a rész:)

Ui.: Ezzel a fejezettel azért késtem ennyit, mert alig voltam gépközelben. :(

3. nap

Reggel -mint mindig- korán keltem. Most a lovak csutakolására voltam beosztva, ami nem egy könnyű munka. A kék-kockás ingem vettem fel, a hajam pedig lófarokba kötöttem. A kedvenc felsőmet tegnap este kidobtam a kis konténerbe, ami az udvaron van - muszáj volt, hiszen már menthetetlen volt az a sok vér miatt, ami tegnapelőtt rákerült. Erről jut eszembe: gratulálok, Savannah, jól megcsináltad! Az a vágás mindenben akadályoz. Eszméletlenül fáj, csíp és még csúnya is. Ráadásul állandóan kivérzik, kötést pedig nem könnyű egy kézzel cserélni... De ezt csak magamnak köszönhetem.

A folyosón halkan lépkedtem, semmi kedvem nem volt összefutni valakivel. Időközben rengeteget gondolkoztam azon, hogy mit miért csinálok, például, hogy miért akartam öngyilkos lenni. Na és persze éjszaka sokat járt az eszem Zayn-en és Adrienne-nen. Például elképzeltem őket együtt. Szerintem jól néznének ki egymás mellett. Adrienne-nek sötétbarna, szinte fekete haja van, a szeme kék, az arcvonásai csaknem tökéletesek. És Zayn-nek ilyen barátnő kellene, nem?
Szóval... arra jutottam, hogy én egészen biztosan nem állok közéjük. Talán pont amiatt, mert mindkettőjüket a barátaimnak tartom. Azok után, amiket Zayn tett értem, szerintem az a minimum, hogy nem fogok akadékoskodni. Eleinte ez biztos rossz lesz, mert eléggé megkedveltem őt, de végül is alig ismerem, nem lesz nehéz túllépnem a dolgokon.
Reggel hatkor már az istállóknál álltam, néztem a lovakat és élveztem a hűvös levegőt. Lágyan fújt a szél és érezhető volt, hogy hamarosan vihar lesz. Szerencsére már az összes ló hozzászokott ehhez az időjáráshoz és a gyerekeket sem zavarja, hogy egyszer hétágra süt a nap, máskor pedig bőrig áznak.
- Szia Savannah! - lépett mellém Adrienne. - Úgy látszik együtt fogunk dolgozni. - mosolygott. - Kérdezhetek valamit?
- Szia és persze. - bólintottam.
- Téged zavar, ha Zayn-nel beszélek vagy ilyenek?
- Miért kérdezed? - lepődtem meg.
- Mindketten lányok vagyunk. Észreveszünk dolgokat... - magyarázta miközben nekidőlt az istálló falának.
- Dehogy zavar. Neked viszont tetszik Zayn, ugye? - kérdeztem vissza. Ha ilyet kérdez, akkor logikusan következtethetek arra, hogy így van, nem?
- Aha... De nem tudom, hogy miért. Mármint nem tudom, hogy azért mert helyes, mert világsztár vagy mert tényleg normális, kedves, jófej satöbbi - gondolkozott el Adrienne.
- Zayn tényleg normális. - válaszoltam röviden és tömören.
- De veled annyit beszél! Egy csomószor látom, ahogy bámul téged! És... És köztetek, nem is tudom, szikrázik a levegő. Velem olyan semmilyen. Kedves, aranyos, de magától nem keresi a társaságomat.
- Talán csak... Ööö... Vagy nem tudom... - azt sem tudtam mit beszélek, lekötötte az agyamat az a gondolat, hogy Zayn bámul engem, meg szikrázik köztünk a levegő. Én ezeket még nem vettem észre. - Kérdezd meg tőle... - mondtam valami értelmeset nagy nehezen.
- Nem is tudom...
Ez volt az utolsó szava erről a témáról - szerencsére. Adrienne-nel hamar kész lettünk a lovaknál. Rengeteget beszélgettünk, mégis gyorsan haladtunk. Időközben a felhők elvonultak, kitisztult az ég, és halványan sütni kezdett a nap. Mégsem lesz vihar, aminek örültem, így végre ki tudunk menni a lovakkal terepre.
- Menjünk reggelizni. - tanácsolta Adrienne.
Ahogy közeledtünk az épület felé észrevettük, hogy nem álmos gyerekek kóvályognak az ebédlő előtt, hanem boldogan rohangálnak össze-vissza.
- Mi történt? - kérdeztem egy füvön ülő fiútól.
- Emma nénit már most hazahozhatják. - mesélte. - Ray ment érte amúgy kocsival.
- Hű! - ugrottam majdnem Adrienne nyakába, aminek a következménye az lett, hogy a gyógyulóban lévő kezemet meghúztam. Felszisszentem és odakaptam a sebhez.
Az ebédlő szinte üres volt, csak Mike, Zayn és két lány ücsörgött bent. Adrienne hirtelen elkapta az ép kezem, és a sarokba rántott.
- Már kérdezni akartam - suttogta. - hogy mi történt a kezeddel...
- Ez? - kérdeztem. - Ez semmiség, tényleg.
- De tegnap még nem volt ott. - emelte magasra bal szemöldökét.
- De.
- Savannah, most komolyan titkolózol?
- Nem.
- Akkor mond el.
- Lényegtelen. - makacskodtam.
- Oké, értem. Engem érdekel mi van veled. Fordított esetben téged is érdekelne. Ha majd rájössz, hogy a barátnőd vagyok és nem akarok rosszat, szólj. - mondta, majd megfordult és visszament az udvarra.
Nem hiszem el! Annyira rendes lány, nekem pedig sikerült megbántanom...
Morgolódva ültem le az egyik székre.
- Mi a baj? - fordult felém Zayn.
- Majd később elmondom. - vontam meg a vállam. Mike és a két lány előtt nem nagyon akartam beszélni, főleg, hogy a lányok úgy néztek rám, amiért Zayn hozzám szólt, mintha most rögtön megfojtanának. Ijesztőek...
Sok idő telt el, mire Ray autója begördült a farm udvarára. Gyorsan felpattantam és a kocsi felé igyekeztem. Emma boldogan szállt ki belőle és bár látszott rajta, hogy elég gyenge még, mégis mosolygott. Amúgy ő az a fajta ember, akit el sem tudok képzelni szomorúan.
- Sziasztok! - nevetett. - Menjetek reggelizni, utána irány az istálló.
Pár perc múlva megtelt az ebédlő. Mike kihozta a reggelit egyedül, én pedig a többi segítővel Emma köré gyűltünk, aki mondott pár szót, aztán bezavart minket is enni. Fél perc múlva már én is a gyerekek mellett ülve iszogattam a reggeli teámat és közben a mai napon gondolkoztam. Először is: sikerült megbántanom Adrienne-t. Elmondanám neki a bal karom történetét, csak nagyon szégyellem, tudom, hogy hülyeség volt, nincs szükségem még több kioktatásra.
Reggeli után azonnal az istállókhoz mentünk. A segítők (kivétel Zayn-t, mert ő nem tud) felnyergelték a lovakat, míg a táborozók a lovaik helyét tették rendbe. Emma mindent figyelemmel kísért, ott állt a legelő kerítésének dőlve és felügyelte, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Egyszer csak intett, hogy menjek oda hozzá. Kíváncsian lépkedtem felé.
- Igen? - kérdeztem.
- Maradnál a kezdőkkel itt, a lovaglópályán míg a többiek terepre mennek?
- Persze. - bólintottam és vártam, hogy mondjon még valamit, de mivel már másfelé figyelt, így visszamentem ahhoz a lóhoz, amit éppen nyergeltem. Fogalmam sincs mi a neve a pacinak, mert most látom először. Sőt, igazából Vortex-en kívül semelyik lovat sem ismerem.
Tíz perc múlva már minden készen állt arra, hogy elkezdődjön a lovaglás. Kicsit irigy voltam a többiekre, amiért ők kimehetnek. Imádok terepen lovagolni, mert errefelé gyönyörű a táj. Mezők, erdők, patakok, dombok, völgyek és még sorolhatnám... Emlékszem mennyi időt töltöttünk a pataknál és hogy naphosszat számháborúztunk az erdőben. Fantasztikus volt.
- Minden készen áll? - kérdezte félhangosan Emma, mire minden gyerek csillogó szemekkel bólogatott. - Két csoport lesz - értelemszerűen a kezdők és a haladók. Tegye fel a kezét, aki még nem tud vágtázni! - Zayn és még körülbelül tízen feltették a kezüket. Mikor ezt meglátták a lányok automatikusan ők is jelentkeztek. Emma hangosan kifújta a levegőt. - Abba a csoportba jelentkezzetek, amelyikbe kell... Rendben. Ti lesztek egy csoport. - mutatott arra a tizenkét emberre, akik feltették a kezüket. - Ti pedig a másik csapat. Tehát Ray, Adrienne és Mike elviszik az egyes csoportot terepre, míg Zayn és Savannah maradn...
- Ne! - kiabáltam rá Emmára, amin úgy meglepődött, hogy azonnal elhallgatott. - Ó, bocsánat... Kicsit elragadtattam magam... Szóval nem maradhatna inkább Adrienne Zayn-nel én pedig megyek Ray-jel és Mike-kal. - kértem bájosan pislogva, amitől úgy nézhettem ki, mint egy hülyegyerek. Adrienne a szeme sarkából rám pillantott, én pedig bólintottam.
- Öh... Nekem mindegy. - nézett rám Emma furán. Érthető, hiszen nemrég ígértem meg neki, hogy itt maradok. - Szóval... Hol is tartottam?
- Ott, hogy mi megyünk terepre, Zayn-ék pedig maradnak a kettes csoporttal. - emlékeztette Ray.
- Ó, igen, persze. Akkor már mindent elmondtam. Legyetek jók. - mondta a táborozóknak, majd Ray felé fordult. - Merre fogtok menni?
- A domb felé. Aztán a patakhoz és vissza az erdőn keresztül. Valahol majd megállunk pihenni.
- Rendben. Nagyon jól hangzik. Míg ti lovagoltok, én az ebédszállítóval tárgyalok. Mázlisták.
Mielőtt lóra ültem volna Adrienne-re pillantottam. Szégyellősen állt Zayn-től öt méterre és a tekintetével engem keresett. Mikor észrevett, azonnal elindult felém és kétségbeesetten beszélni kezdett:
- Savannah, most mit csináljak?
- Mi? Hogyhogy mit? - értetlenkedtem. - Végre lesz időd eldönteni, hogy tényleg tetszik-e neked.
- Hű... Hát köszi. Rendes vagy. Mondjuk lehetnél egy kicsit önzőbb, Savannah. - vigyorgott Adrienne, majd tapsolt egyet, megfordult és elsétált. Egy kicsit túlpörgött.
Visszamentem Vortex-hez, beleléptem a kengyelbe és a nyeregbe kapaszkodva felpattantam rá. Ennél a mozdulatnál egészen biztosan felszakadt a sebem... Wow, lovon ülök. Ezer éve nem lovagoltam...! Lépésben elindultam Ray után. Mike ment leghátul, ő terelte a csapatot. Utoljára visszanéztem a többiekre. Adrienne Zayn-nel dumált, ami miatt elöntött a féltékenység. És igen. Féltékeny vagyok. Blaaaaaah!
Életem 19 évében nem kevés fiú tetszett már. Az ovitól a gimiig mindig volt valaki, akit éppen kinéztem magamnak, de ezek sosem voltak komolyak. Mármint őket nem is ismertem, a legtöbbször a nevüket sem tudtam, de helyesnek tartottam őket, és ez, mint a legtöbb lánynál elég volt ahhoz, hogy ők járjanak a fejemben. Aztán egy hét múlva jött valaki új. De ez a helyzet most más, tudom. És még azelőtt le kell magam állítanom, mielőtt ténylegesen beleszeretnék. Ugyanis ha szerelmes lennék Zayn-be, két lehetőség jöhetne szóba:1) lekoptatna, a csalódásnál pedig kevés dolgot tudok rosszabbul elviselni... 2) a barátnője lennék, ami miatt több millió ellenséget szereznék... A postaládám gyűlölködő levelekkel lennének tele, az utcán csúnyán néznének rám, és az újságokban találkoznék olyan képekkel, amiket azt sem tudom mikor csináltak rólam. Mindegy, végülis ezen teljesen felesleges gondolkozni. Elég jó vagyok az önkontrollban.
Észre sem vettem, hogy már mennyire eltávolodtunk a farmtól, annyira gondolkoztam, hogy szinte fel sem tűnt, hogy már egy erdő fái között szlalomozunk. Mikor utoljára itt jártam a fák még nem voltak ilyen magasak, ezért az erdő sem volt ilyen sötét. Lassan haladtunk én pedig szinte végig azt figyeltem, ahogy az ijedt állatok a bokrok alatt elszaladnak előlünk.
- Ahogy kiérünk innen, gyorsítunk. Rendben? - fordult hátra Ray, majd meglepődött, hogy meglátott engem. - Hé, Savannah, ahhoz képest, hogy mennyire jönni akartál terepre nem vagy valami boldog.
- Honnan veszed, hogy jönni akartam? - kérdeztem, majd besoroltam Ray mellé, hogy jobban halljam, amit mond.
- Hát, ráordítottál Emmára, hogy te nem akarsz maradni. - magyarázta zavartam. - Innen gondoltam, hogy jönni akartál.
- Ja... Ja, igen...
- Vagy inkább ott nem akartál lenni?
- Fogalmazhatunk így is. - húztam el a szám.
- Nem bírod Malik-et? - nézett rám érdekes arckifejezéssel Ray.
- Mi? Nem. Vagyis de. Mármint semmi bajom sincs vele. - mondtam elvörösödve. - Amúgy majd kérdezhetek valamit, ha megállunk? - tereltem el a beszélgetést. Tényleg szeretnék kérdezni valamit tőle. Bár azóta sok minden történt, én még emlékszem, hogy azt mondta "egyértelműen Savannah". Oké... Tudom, hogy a kérdést nem hallottam, de azért sejtem mi lehetett.
Egy óra múlva álltunk meg egy tisztáson.
- Láttátok, hogy vágtáztam?! - kérdezte meg tizedjére is Sam. - Egy pillanatig azt hittem Honey ledob, sőt, le is akart dobni, de hamar leállítottam. Viszont majdnem leestem, mert ez pont a dombnál volt! - a beszámolóját több lány is áhítattal hallgatta, én pedig magamban mosolyogtam. Mikor ez az eset történt, pont mögött lovagoltam, tehát láttam, hogy nem pont így történt.
Túl gyorsan fordultam meg, amiért majdnem elestem. Amúgy mióta lettem ilyen életképtelen? Lassan járni is elfelejtek... Éppen ezen gondolkoztam, mikor Ray megjelent előttem.
- Na, mit akartál kérdezni?
- Öhm... - na, ezt most hogy fogom előadni? Igazából az érdekel, hogy tetszek-e neki. Szóval... Gondolkozz, Savannah, gondolkozz. Megvan! Másképp közelítem meg a témát. - Neked tetszik Adrienne, igaz?
- Hű, ez ilyen egyértelmű? - lepődött meg Ray. Ebben a pillanatban látnom kellett volna az arcomat. Annyira megdöbbentem, hogy komoly erőfeszítésbe telt, hogy valahogy visszarendezzem az arcomat normális állapotba. Jó... Na, ez az a válasz, amire nem számítottam volna.
- Aha... Sejtettem... - bólogattam teljesen összezavarodva.
- Rosszul vagy? - fürkészett Ray, amitől sikerült kijózanodnom.
- Aha. Persze. És amúgy mióta? Mármint mióta tetszik Adrienne? - tudakoltam.
- Három éve. Mióta itt dolgozok. - túrt bele a hajába és egy követ kezdett el rugdosni. Gondolom zavarban van.
Annyira meghökkentem, hogy szinte sokkot kaptam. Én teljesen arra számítottam, hogy "Ööö... Az az igazság, hogy nekem nem Adrienne tetszik, hanem... Hanem te." Vagy valami ilyesmire. Mivel én azt hittem, azt beszélik az istállóknál Zayn-nel... De ezek szerint valamit nagyon, de nagyon félreérthettem... Ez milyen gáz! Az elmúlt fél órában csak azon gondolkoztam, hogy hogy mondjam meg kedvesen Ray-nek, hogy én nem érzek iránta semmit blablabla. Most meg... Huh, egyszerűen nem találok szavakat!
- Három éve... És azóta nem múlt el? - csúszott ki a számon.
- A szerelem nem múlik el könnyen. Még akkor sem, ha nem viszonozzák. - vonta meg a vállát.
Elhúztam a szám. Ez rám nézve nem túl bíztató... Vagyis én nem vagyok szerelmes, tehát számomra még van remény.
- Igaz. De miért nem mondod el Adrienne-nek?
- Annyiszor utaltam már rá. A létező összes módszerrel próbáltam féltékennyé tenni, de semmi sem vált be.
- Hogy akartad féltékennyé tenni? - vontam fel a szemöldököm.
- Hát... - nevette el magát. - Beszéltem neki a barátnőimről, be is mutattam őket neki, de őszintén szólva nem is érdekelte.
- Talán mert azt hiszi rólad, hogy csak szédíted a lányokat és nem is jelentenek neked semmit. Mert ha nekem valaki ezt csinálná, azt tuti messziről elkerülném.
- Igazad van. - mutatott rám Ray vigyorogva. - Akkor ma megmondom neki.
- Ne, ne ma! - húztam el a szám. - Ne ezen a héten inkább.
- De miért ne?
Teljesen jogos Ray kérdése. Bűntudattal küszködve néztem a srác szemébe. Persze, most magyarázzam el neki, hogy voltam olyan idióta, hogy megpróbáltam összehozni Adrienne-t Zayn-nel, ami ha összejön, akkor Ray boldogtalan lesz. Nekem pedig ő pont olyan fontos, mint Adrienne. Igazából egyikőjüket sem ismerem valami jól, pont ezért választani sem fogok. Nem mintha annyira beleszólhatnék a dolgokba.
- Nem vagyok benne biztos, sőt, még Adrienne maga sem tudja, de talán neki más tetszik... - ha éppen zavarban vagyok mindig fura mondatokat fogalmazok meg.
- Aha... - bólintott lassan Ray. - Értem. Hamarosan szerintem induljunk vissza. - váltott témát. - Mivel másik útvonalon megyünk, sokkal hosszabb lesz az út - viszont szebb is. Van egy óriási szabad terület innen pár kilométerre, ott majd engedjük a kicsiket vágtázni.
- Oké.

Estefelé alig vártam, hogy végre beszélhessek Adrienne-nel. Kíváncsi természetem megint nem tudott nyugodni, így szinte fél percenként kinéztem az ebédlő ablakán, hogy mikor jön. Hallottam, hogy valaki lefelé jön a lépcsőn és sietve hátrapillantottam, majd eléggé meglepődtem, mikor Adrienne-nel találtam magam szembe.
- Hát te nem kint vagy? - húztam fel a szemöldököm.
- A hátsó ajtón jöttem be már vagy egy órája. - vonta meg a vállát.
- Mondhattad volna... Téged vártalak.
- Oké. - bólintott, és nekem ez az egész valahogy fura volt.
- Mi a baj? - léptem mellé.
Adrienne sosem viselkedett gyerekesen, sosem sértődött meg eddig vagy ilyenek, de most mégis durcás képpel nézett rám.
- Magányosan fogok meghalni. - jelentette ki maga elé meredve.
- Jaj, dehogyis. Miért mondod ezt?
- Zayn egyáltalán nem nekem való. De nem is emiatt. Egyszerűen tiszta szerencsétlen vagyok...
- Miért nem neked való? És miért lennél szerencsétlen? - kérdeztem, és alig bírtam elrejteni a mosolyomat, ugyanis pontosan tudom, hogy Ray mennyire odavan érte.
- Zayn-t te érdekled és...
- Dehogyis. - legyintettem.
- ...mert unom már, hogy minden srác csak szívat. Magányosan fogok meghalni. - ismételte meg Adrienne egyre teátrálisabban.
Én biztos nem fogom neki elmondani azt, hogy Ray szereti őt. Nekem ehhez semmi közöm, ráadásul szerintem el sem hinné.
- Álmos vagyok... - jelentetettem ki hirtelen. - Felmegyek a szobámba. Te pedig keresd meg Ray-t, mondani akar valamit. - veregettem vállon, aztán felsétáltam a lépcsőn.
Fáradt vagyok, alig bírok gondolkozni és holnap hosszú napunk lesz. Ráadásul ha jól tudom, Zayn-nel és Mike-kal fogok együtt reggelit csinálni... Ezekben a pillanatokban ez volt a legnagyobb gondom, pedig ha tudtam volna akkor, hogy másnap mit jelent be Emma, átértékeltem volna a "rossz" szó jelentését.

6. rész - Kétségbeesés II.

Sziasztok! Ezer éve nem volt új rész, joggal lehetettek mérgesek, de sajnos csak 1 kommentet kaptam, amit viszont köszönök szépen:) ♥

Megjegyzés: Szeretem ezt a részt, mert végre Savannah és Zayn közelebb kerülnek egymáshoz. Remélem nektek is tetszeni fog. A következő részt akár holnap is feltehetem, ha szeretnétek :)

2. nap
Zayn Malik szemszöge

Levettem az ingem, bekötöztem vele a kezét, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hamarabb is eszembe juthatott volna a seb lekötözése, de nem voltam olyan állapotban, hogy az életmentőleckék eszembe jussanak.
- Savannah, hallasz engem? - kérdezgettem. Aprót bólintott válaszként. - Akkor nyisd ki a szemed! - utasítottam, de már nem volt értelme. Nem reagált rá.

Kétségbe estem. Nem is kicsit. Kapkodtam a levegőt, nagyokat nyeltem és próbáltam nem sírni. Valamit tennem kell. Fogjuk rá, hogy a vérzés elállt, de Savannah még így is annyi vért vesztett, hogy talán már meg sem tudom menteni. Egy egyszerű érvágás nem okoz ekkora gondot, de ő fél centi mélyre beledöfte a karjába a pengét és függőlegesen húzott egy 5-6 centis árkot. Abban a pillanatban, mikor megláttam, hogy mit tett, legszívesebben ordítottam volna vele egy órán keresztül, de ez felesleges lett volna, mert a megtörtént dolgokon már nem lehet változtatni.

Hirtelen ötletem támadt. A víz hőfokát a lehető leghidegebbre állítottam és a nyakára, arcára és a hajára irányítottam a vizet. Vacogva álltam mellette, még ebben a nyári melegben is majd' megfagytam.

De elértem a célom: Savannah szemei húsz másodperc múlva kinyíltak, teljes teste remegett és megdöbbenve nézett körbe. Megbámulta a kockás hasam - ekkor vettem észre, hogy félmeztelenül állok a jéghideg víz alatt, miközben egy öngyilkos lányt próbálok megmenteni. Kicsit sem mindennapi helyzet.

- Élek?

Megforgattam a szemem, majd elzártam a csapot. Most már csak párezer dolog maradt hátra: a folyosó parkettáról, a szobából eltüntetni azt a rengeteg vért, átöltözni, megszáradni, kötést tenni Savannah kezére és még sorolhatnám. 

- Gyere. - mondtam és kiléptem a zuhanyzóból. 

A csempére rózsaszínre elszíneződött víz folyt a ruháinkból. 

- Ezt akartad? - néztem a lányra dühösen, de mégis boldogan és megkönnyebbülve.

- Te sírtál? - fürkészte a szemeimet. Mérgesen elfordultam, majd magam után húztam, hogy bevigyem a szobájába. Mielőtt belépett volna az ajtón, megfogtam a két pengét, visszatettem a dobozba, amin most láttam csak a feliratot: "NE NYISD KI!". Ez a doboz innentől nálam lesz. 

- Ne érj semmihez. Törülközők. - dobtam az ágyára hármat is. - Szárítsd meg magad, öltözz át és ha kész vagy kopogj be hozzám.

Bólintott. Kimentem a szobájából és rácsuktam az ajtót. Pillanatok alatt feltakarítottam a fürdőszobában, aztán átmentem a sajátom szobámba, ledobtam a ruháimat, megtöröltem magam és újakat vettem fel. A régieket egyszerűen behajítottam a sarokba, majd kidobom valahova, ezeket már úgysem lehet kimosni....

Halkan kopogtak az ajtómon. Kinyitottam. Savannah új ruhában, vizes hajjal állt az ajtóban.

- Köszönöm. És nagyon sajnálom. Még sosem tettem ilyet. 

Megvontam a vállam.

- De miért csináltad? - ezt nem fogom elfelejteni akkor sem, ha könyörög.

- Mert azt hittem van értelme. - sóhajtott, majd leült az ágyam legszélére. - Pedig attól nem változik semmi, ha most megölöm magam. Nem lesz jobb. Szerintem a halál olyan, mint a születés előtt. Egyszerűen nem vagy. Nem fáj, de nem is jó. Egyszerűen semmilyen. Amíg élsz legalább érzel, szeretsz valakit vagy valakiket, ami jobb, mintha nem éreznél semmit. Miután megtettem, azt vártam, hogy minden halottal találkozni fogok. De ez nem így lett. Sőt, mégcsak az életem se pörgött le fél perc alatt, semmi nem történt. Csak azt éreztem, hogy nagyon fáj. De nem is a fizikai fájdalom volt a legrosszabb, hanem az, amit belülről éreztem. Iszonyatos volt. - kirázta a hideg. 

Láttam rajta a megbánást és bármennyire akartam, nem tudtam rá mérges lenni. Egy napja ismerem. Egyetlen egy napja és mégsem tudom gyűlölni, utálni, de még csak mérges sem bírok rá lenni.
- Tehát akkor megbántad, ugye? Mindent, ugye? - hangsúlyoztam ki.
- Egy valamit nem. - vigyorgott. Most meg min mosolyog?
- Mit?
- Láttam Zayn Malik-et félmeztelenül! Wow, ez azért elég menő. - lelkesedett.
Nehéz volt elrejtenem bujkáló mosolyomat, de sikerült.
- Remélem jól megjegyezted, mert nem látod többet.
- Nem baj, én csak a kockás hasakat szeretem látni. - fintorgott Savannah. Ugye csak viccelt?! Most szidta a hasam? Vonja vissza!
- Khm... - motyogtam. - Van elsősegély dobozod? Gondolom nem akarsz a kezedre kötött ingemmel mászkálni. Egy kicsit sem feltűnő az a csomó...
- Lent az ebédlő mellett van egy elsősegély-szoba. Ott biztos, hogy van. - válaszolta. Egészen vidám volt ahhoz képest, hogy miket élt át pár perce. Látszott rajta, hogy gyenge és erőtlen, de nem mutatta ki.
- Rendben, menjünk le.
Egy perc múlva már abban a szobában ültünk. Éppen Savannah kezéről próbáltam leoperálni az ingemet.
- Amúgy annyira megszorítottad, hogy elzsibbadt a kezem... - jegyezte meg.
- Megérdemelted. Amúgy meg csak úgy lehet elállítani. Ja, és így hogy akarsz majd lovagolni? A legkisebb erőfeszítéstől is újra ki fog vérezni. - közöltem vele, miközben a kötést helyeztem fel.
- Nem baj, akkor is fogok lovagolni. - makacskodott. Bírom a makacs lányokat, de azért nem kellene a saját egészségét kockáztatnia. - Köszi amúgy. A kötést. Meg mindent. Köszönöm. - dadogta hirtelen, aztán felállt és kiment az udvarra. Mire én utol értem, addig ő már Mike-kal beszélt. Azért igazán megvárhatott volna.
- Mi történt a kezeddel? - kérdezte Mike aggódva.
- Konyhai baleset. - vágtam rá azonnal.
- Drótkerítés. - bökte ki ugyanabban a pillanatban Savannah. Azonnal segítségkérően egymáshoz fordultunk, majd fél másodperc múlva újra megszólalt. - Tudod, a konyhában az a drótkerítés... izéé... jól megvágta. - rakta össze a kettőt végül.
Mike bólintott. Nem láttam rajta a gyanú jelét, pedig biztosan feltűnt neki. Savannah pocsékul hazudik, ráadásul a konyhába olyan sűrűn tesznek drótkerítést... Egy kétévesnek is leesett volna.
- Van valami hír Emmáról? - törte meg a fél perce álló feszült csendet Mike.
Megráztuk a fejünket.
- Addig mit csináljunk a gyerekekkel? - kérdeztem, mert valahogy kívülállónak éreztem magam, muszáj volt valamit mondanom.
Mike kelletlenül rám nézett. Kék szemei voltak, barna, egyenes haja pedig enyhén a szemébe lógott. Éreztem a tekintetében valami fenyegetőt, emiatt pár centivel közelebb álltam Savannah-hoz, de a lány automatikusan arrébb húzódott.
- Meg kell várnunk Adrienne-t és Ray-t. - válaszolt teljesen normálisan, de nekem akkor sem volt szimpatikus. Persze Savannah az egészből semmit nem vett észre. - Utána meglátjuk mi lesz. Szóval amíg ők ketten nem jönnek, szerintem legyünk velük a művészteremben.
- Művészterem? - jó tudni, hogy olyan is van.
- Úúú, Mike, ez nagyon jó ötlet. - csillant fel Savannah szeme. Egy kicsit idegesítő, hogy Mike mindent tud és ismer, én pedig nem. - Szólok a gyerekeknek! - aztán olyan gyorsan elrohant, hogy egy gazella elszégyellhetné magát mellette.
- Hol van ez a terem amúgy?
- Az ebédlőből nyílik egy folyosó, amiben rengeteg szoba van. A művészteremnek sötétkék ajtaja van, míg a többi barna, szóval könnyű megkülönböztetni. - válaszolta, majd elindult ő is, hogy szóljon mindenkinek.
Egyedül maradtam. Bár folyamatosan emberek vesznek körül, mégiscsak hiányzik a régi életem. Egy hónap múlva már újra otthon leszek, ez a gondolat pedig semleges. Szeretek itt lenni, de otthon is. Hiányoznak a srácok - bár ezt nehéz bevallani. Utoljára tegnap beszéltem velük, amíg a többi segítő a legelő kerítésén ülve hülyéskedett. Létezik, hogy csak tegnap óta vagyok itt? Azóta annyi, de annyi minden történt, hogy szerintem az bele sem fér 2 napba. Ráadásul most csak délelőtt van. Durva...
Előkaptam a telefonomat és tárcsáztam a számot. A villánk számát. Vajon otthon vannak a barátaim? Felveszik? És ha igen, ki veszi fel? Kíváncsian néztem a telefonom hatalmas kijelzőjét, hallgattam a sípolásokat, de nem kaptam választ a hívásomra. Már éppen le akartam tenni, mikor valaki felvette. Gyorsan a fülemhez emeltem a telefont.
- Zayn, te vagy az? Mi van veled? Hogy vagy? Ugye hiányzunk? - szólt bele egy ismerős hang. Csakis Harry lehetett.
- Nem, valaki más hív az én telefonommal. - nevettem el magam.
- A többi kérdésemre nem válaszoltál. - hallottam a durcás hangját.
- Mi van velem? Hát, ezt nehéz lenne pár percben összefoglalni. Jól vagyok. És dehogyis hiányoztok. - fintorogtam. - Te viszont bevallhatod, hogy nem bírsz nélkülem létezni. - ugrattam Harry-t. Remélem nem tűnik fel neki, hogy az utolsó kérdésre hazudtam. Senkinek sem szoktam azt mondani, hogy "hiányzol" és a "szeretlek"-et sem használom túl gyakran.
- Eltaláltad. Éjjel aludni sem tudtam nélküled. - mondta szipogva. Jó színész lenne.
- Öhmm... Pfuj... Amúgy veletek mi van?
Csend.
- Harry, mit műveltetek?! - tudtam, hogy valami nincs rendben.
- Niall leette a szobád falát.
- Micsoda?! Mivel? És egyáltalán miért eszik a szobámban? - akadtam ki. Elég kényes vagyok a cuccaimra.
- Valami szósszal, de mentségére szól, hogy nem történt volna meg, ha Louis nem dobja meg a cipőddel.
- Ez... tényleg... nagyon megnyugtató. Idióták... - morogtam.
- Hé, Zayn, nem jössz? - hajolt elém oldalról Savannah, aki fogalmam sincs hogy került mellém. - Ó, telefonálsz, bocsánat. - suttogta és elindult a ház felé.
- Hú, ki volt ez a csaj? Nagyon szexi a hangja. - röhögött Harry és képzelem milyen gondolatai támadhattak. - Hogy hívják?
- A neve "Szállj Le Róla Vagy Kinyírlak".
- Zayn... - motyogta Harry ledöbbenve.
- Mi van?
- Tetszik neked, ugye? Mert nem szoktál így reagálni. Perrie óta egy csajra sem néztél rá.
- Mennem kell. Szia. - letettem a telefont és én is elindultam befelé. Néha könnyebb menekülni a kérdések elől. Főleg akkor, ha még magam sem tudom a választ.

5. rész - Kétségbeesés

Sziasztok! Annyira aranyosak vagytok, olvasóim:) Az egész napomat feldobtátok a kommentjeitekkel, nem is tudtam, hogy 4 olvasóm is van!♥♥♥♥

Amúgy a mostani részhez 2 megjegyzésem is van:

1) Ez egy duplarész - azért mert mindenki írta, hogy szívesen olvasná a hosszabb fejezeteket is, ezért megdupláztam, hogy ne unatkozzatok. Remélem örültök:)

2) Savannah ebben a részben "enyhén" kiborul, ami kihatással lesz a folytatásra, de ez nem azt jelenti, hogy innentől a történet átmegy drámába vagy éppen horrorba:D 

Éreztem, ahogy egy könnycsepp kibuggyant és lefolyt az orrom mellett. De miért reagálok így? A szám legörbült és lassan lecsúsztam az istálló fala mentén a földre. Az első könnycseppet egy második követte, azt pedig egy harmadik, utána pedig már képtelen voltam számolni. Próbáltam halkan szipogni, hogy senki ne vegyen észre, de így sem lehettem csendes, hiszen több ló is érdeklődve, füleit mozgatva fordult felém.

A legrosszabb az egészben, hogy nem vagyok szerelmes Zayn-be. Egyszerűen fogalmam sincs, miért sírok. Talán a csalódás miatt? Mindigis arra vágytam, hogy szeressenek. Azt hallani, hogy helyettem Adrienne-t választaná szörnyen fáj.

Pedig Ray azt mondta, hogy ő engem választana, de ez egyáltalán nem nyugtat meg. 

A könnyek annyira csípték a szememet, hogy alig bírtam nyitva tartani. 

Lassan, a tartóoszlopba kapaszkodva felálltam, de majdnem összecsuklottam. Ha bárki megtudná, milyen apróságokon bőgök, tuti pszichiáterhez küldene. Már alapból oda akartak küldeni, miután anyáék meghaltak.

Az órámra pillantottam. Úristen, ennyi az idő?! Futva elindultam az ebédlőbe és közben törölgettem a szemem. Gyorsan odaértem az épülethez, éppen láttam, amint Ray és Zayn egymás mellett besétál az ajtón. Utánuk mentem, majd az ebédlőben a lehető legsötétebb részen lévő székre ültem le, hogy lehetőleg senki se lássa meg az arcom a sírás jeleit. Oldalra pillantva észrevettem, hogy Zayn pont Adrienne mellé ül le. Elkezdtem bámulni a plafont, mert tudományos tény, hogyha sírni kell, felfelé kell bámulni és akkor elmúlik az az égető érzés.

- Mi az, Savannah? - foglalt helyet mellettem Sam. A szőke fiú azonnal kiszúrta, hogy nincs minden rendben. 

- Allergiás vagyok... - válaszoltam és végülis nem is hazudtam. Egy csomó dologra allergiás vagyok: mogyoró, mandula, dió (sajnos, pedig imádom őket) és parlagfű.

- Én is. Te mire? - érdeklődött, majd elkezdett játszani a poharával.

- Mandula, dió, mogyoró és parlagfű.

- Ú, az rossz. A legnagyobb istálló mellett körülbelül húsz méterre van egy parlagfű. Biztos azt érzed, majd délután kitépem.

Sam nagyon aranyos. Tényleg azt hiszi, hogy a világ másik végén lévő egy szál parlagfüvet innen érzem? Megsimogattam Sam vállát és közben szétnéztem az ebédlőben. Már majdnem tele volt.

- Köszönöm, rendes vagy. - mosolyogtam rá.

Még pár percet beszélgettünk a betegségeinkről, aztán Emma tapsolását hallottuk meg.

- Jó étvágyat mindenkinek! - köszöntött minket röviden, aztán hozzátette, hogy reggeli után elmondja a mai programokat.

- Te mit eszel? - fordult felém Sam.

- Ööö... Semmit. Nem vagyok éhes. - vontam meg a vállam.

- Ne csináld már, olyan jól néznek ki azok a szendvicsek! - döbbent meg a fiú, aztán a tányérjára pakolt legalább hármat.

- Aha. Reggel hatkor, amíg ti aludtatok, mi már ezeket csináltuk, szóval remélem legalább finomak lettek. - mondtam és előrehajoltam a teáskannáért, hogy öntsek magamnak inni. - Kértek ti is? - néztem a körülöttem ülő gyerekekre. 

- Aha. - szólalt meg Santana és felém nyújtotta a poharát. - Köszönöm. - húzta vissza a teáját, nekem pedig sikerült ráébrednem, hogy mennyi kedves és normális ember vesz körül. Kár hisztiznem minden hülyeség miatt.

- Hé, nem láttátok Emma nénit? Kérdezni szeretnék tőle valamit - néztem körbe a szememmel kutatva Emma után. Felálltam, hogy megkeressem. Elindultam a konyha felé, éppen Adrienne lépett ki az ajtón falfehér arccal.
- Mi a baj? - siettem oda hozzá.
- Emma összeesett és nem reagál semmire. Küld fel a gyerekeket a szobájukba, nem akarom, hogy lássák a mentősöket... - nyelt egy nagyot.
- Rendben. De jól van? Mi van vele? Kérlek, mond, hogy minden rendben lesz. - kapkodtam a levegőt és kérlelően néztem a lányra.
- Nem tudom. - vonta meg szomorúan a vállát, majd odament Ray-hez, pár másodperc múlva ketten együtt mentek vissza a konyhába. Én addig felküldtem minden gyereket a szobájába...

- Miért küldted fel őket? - Zayn teljesen kitekeredett azért, hogy rám tudjon nézni a kérdés feltevése közben.
- Emma elájult vagy elesett, nem tudom, de nem reagál semmire. - mondtam lekonyult szájjal.
- Ó...
Mike tehetetlenül szurkálta a villáját az asztalba. Felesleges lett volna bemennie a konyhába, hiszen Ray és Adrienne mindent megtesznek, amit kell.
- Hé, jól vagy? - állt mellém Zayn.
- Aha. - bólintottam, majd megfordultam és lassan, nagyon lassan elindultam felfelé a lépcsőn. A harmadik foknál megálltam és leültem. Mit csináljak most?
Csendben bámultam amint Zayn cél nélkül sétál az ebédlőben, néha rám pillant, aztán a konyha felé bámul, de mivel nem lát semmit, ezért kinéz az ablakon, hogy jön-e a mentő. Aztán elölről kezdi: megint rám néz, majd konyha és ablak...
Öt perc ülés után kezdtem begolyózni. Bámultam magam elé és mindenféle beteg és sötét dolgon agyaltam. Olyanok fordultak meg a fejemben, amik már nagyon régóta nem. Ez a második nap, hogy itt vagyok. Azt hittem, fantasztikus lesz. Annyira boldog voltam. Emlékszem, mikor a naplómba írtam, majd kicsattantam a boldogságtól, annyira imádtam azokban a pillanatokban az életemet, mint még soha. Míg anya és apa éltek, még akkor sem voltam annyira jókedvű.
Egy örökkévalóság telt el, mire a mentő hangosan szirénázva leparkolt az épület előtt. Két mentős berohant, Zayn megmutatta nekik, merre kell menni. Én egyszerűen nem tudtam megmozdulni, kinyitni a számat vagy bármi ilyesmi. Úgy ültem a lépcsőn, mint egy babzsák. Csupán gondolkodtam, gondolkodtam és gondolkodtam. Annyi embert elveszítettem már. Tíz éves koromban a mamámat, rá két évre a papámat. Tizenhárom évesen a másik mamámat, tizenhét évesen a másik papámat, tizenkilenc voltam, mikor a szüleim is itt hagytak. Hát ennyi. Ennyi a történetem. Nekem már nincs senkim. Se keresztanyukám, se keresztapukám, testvérem, unokatestvér, senkim. Tulajdonképpen mit keresek én még mindig itt, mikor már senkim sem maradt?!
A mentősök elszállították Emmát, de ezt nem nagyon érzékeltem. Foltokban láttam, az ájulás szélén voltam és hányingerrel küszködtem. Fogalmam sincs, hogy hogy, de felsétáltam a lépcsőn és szóltam az első szembejövő gyereknek, hogy mindenki menjen ki a hátsó udvarba. A gyerek - még azt sem tudom lány vagy fiú volt - elrohant, hogy szóljon mindenkinek. A falba kapaszkodva támolyogtam el a szobámig, közben hallottam, hogy mindenki lerohan az udvarra. Többen is elmentek mellettem, de senki nem vette észre, hogy mindjárt összeesek.
A szobámban ledobtam magamat az ágyra és elmosolyodtam. Hirtelen jobban lettem, a fejem kitisztult, már rendesen láttam és a hányingerem is elmúlt. Csak az eszelős tervem járt a fejemben, annyira arra összpontosítottam, hogy azt sem vettem észre, nem vagyok egyedül a szobában.

Nem voltam tudatában annak, hogy miket teszek. Valaki leült mellém és beszélt hozzám, de én csak kerestem tovább a szekrényemben.

- SAVANNAH! 

Igen, határozottan rám kiabált valaki. Rápillantottam. Zayn Malik. Idejött kioktatni. Értelmetlenség volt részéről.

- Kérlek, menj el. - suttogtam oda a fiúnak, majd a kezembe vettem a "NE NYISD KI!" feliratú dobozomat. Az ágyra borítottam a tartalmát.

ZAYN MALIK SZEMSZÖGE

Savannah olyan furcsa volt. Emmát ezekben a pillanatokban viszik el a mentősök, ő pedig csak ül a lépcsőn maga elé mered üveges szemekkel és mozdulatlan. Egyre sűrűbben pillantottam rá, mert éreztem, hogy itt valami nagyon nincs rendben. Persze, nem is azt várom el tőle, hogy mosolyogva figyelje az eseményeket, de akkor is... Amit most csinál nem csak ijesztő és félelmetes, de furcsa is.
Rövid ideig figyeltem, amíg Adrienne és Ray egymást ölelgetik és közben sétálnak a mentőautó felé. Ők is bemennek a kórházba, ami végül is logikus. Nagyon jól ismerték Emma Scott-tot. Addig néztem a távolodó kocsit, amíg végleg el nem tűnt a szemem elől.
Vártam, hogy történjen valami, kérdőn összenéztem Mike-kal, olyan "na, most mi lesz?" nézéssel. Mike is pont olyan tanácstalan volt, mint én, ezért eldöntöttem, hogy majd kitalálunk valamit Savannah-val. Elindultam felé, de ő már sehol sem volt.
Tudtam, hogy valami baj van, nem volt nehéz kitalálni. Fel akartam menni az emeletre, de nem tudtam, ugyanis hirtelen az összes gyerek lerohant, nekem pedig lehetetlen volt feljutnom.
- Zayn, te is kijössz? - csillant fel egy vörös hajú kislány szeme.
- Kapok autogramot vagy képet? Vagy mindkettőt? - kérdezték valahonnan.
- Láttátok Savannah-t? Fent van? - néztem körbe kétségbeesetten. Egy csomó lány állt a lépcsőn és nem nagyon akartak felengedni. Ott toporzékoltam egy helyben és kezdett fogyni a türelmem. Nagy nehezen kimentek az udvarra én pedig rohantam fel.
Pár másodperc múlva már Savannah szobájában voltam. Lassan leültem mellé, míg ő a szekrényében keresett valamit.
- Mit csinálsz?
Nincs válasz.
- Savannah, mit keresel? Mit csinálsz?! Nézz már rám!
Semmi.
- SAVANNAH! - lassan megfordult és rám pillantott.
- Kérlek, menj el. - suttogta, majd egy dobozkát kezdett el kinyitni. Felemelte és kirázta. Kíváncsian vártam mi esik ki belőle. Két penge... Úristen, mire készül?! - Nyugi, az egyik nem is éles. - mondta és félre is tette azt.
- Savannah, nézz rám! - könyörögtem.
- Jaj, ne, már. Nem kell a duma. Nem is ismersz. Azt sem tudod, miért vagyok itt. Vagy hogy miért is vagyok ilyen idegroncs. - mondta szomorúan és leült törökülésben az ágyára. Ezekből a mozdulatokból arra következtettem, hogy el szeretné mesélni, mi történt vele.
- Akkor mond el. - kértem. Egyfelől érdekel is, másfelől legalább húzom vele az időt.
- Még soha senkinek nem mondtam el. - vonakodott. - Főleg, hogy mióta megtörtént nem is nagyon beszéltem senkivel. Tulajdonképpen barátaim sincsenek. Ezért ragaszkodok annyira azokhoz is, akiket nem is nagyon ismerek. - itt megállt és nem folytatta. Csalódottan nyúlt az egyik pengéhez. Elkaptam a kezét és visszanyomtam az ölébe, de ez nem jött be, ugyanis újból a pengék fele kezdett nyúlni, mint egy kétéves, akinek nem lehet mondani, hogy nem szabad. Egyetlen megoldásként az jutott eszembe, hogy megfogtam mindkét kezét.
- Ha elmondod, talán könnyebb lesz. - biztattam.
- Rendben... - sóhajtott. - Mindenki a családomból meghalt. Mindenki. Mindkét mamám, papám, anya és apa. Anya és apa fél évvel ezelőtt buszos kirándulásra mentek Franciaországba, ami azt jelentette, hogy Londonból indulnak, aztán egész Franciaországot beutazzák. Akkor én még iskolás voltam, tehát három hónapra - amíg az útjuk tartott volna, nekem be kellett költöznöm a sulis koleszba, de ezzel nekem semmi bajom nem volt. Örültem, hogy anyáék boldogok, ennyit kibírtam, plusz rengeteg barátom volt még kolis. Szóval minden jól ment. Úgy volt, hogy anyáék a legnagyobb francia városokba egy-egy hetet töltenek majd, aztán utaznak tovább. A második hét elején Párizsból Marseille-be tartottak, mikor jött a hír, hogy a buszuk összeütközött egy teherautóval, olyan súlyosan, hogy abban a másodpercben minden utas életét vesztette. - a kezem ennél a résznél annyira szorította, hogy azt hiszem megállt a vérkeringésem. - Hát ennyi... Ez az háromból az egyik ok, ami miatt végleg elegem van. A másik Emma, a harmadik pedig... Nem érdekes. Inkább nincs is harmadik ok. - zavarodott össze és elvörösödött.
- Mi a harmadik ok?
- Te. - mondta ki egyszerűen, könnyes szemekkel.
- Én? - zavarodtam össze.
- Igen, amiatt, amit ma reggel mondtál.
- Mit mondtam? Reggel? Óóó... Hát ez ekkora nagy baj? Hogy azt mondtam Adrienne-nek, hogy talán átmegyek hozzájuk?
Savannah értetlenül pislogott.
- Azokat azért mondtam, mert nem akartam megbántani Adrienne-t. Én szeretek itt lakni, nem fogok átköltözni, max megnézem milyen abból a szárnyból a kilátás. Oké? Nem megyek át, nem is akartam. - ismételtem meg még egyszer.
- Nem, nem arra gondolok. Te is tudod, mire. De lényegtelen, magam sem értem, miért akadtam ki annyira. Mert én meg félreértettem, vagy nem is, csak tudod mondtam, hogy ragaszkodok mindenkihez és...
- Inkább ne folytasd. - jelentettem ki felhúzott szemöldökkel. - Egy szavadat sem értem.
- Dehogynem! - nézett rám mérgesen. - Most pedig jobb, ha elmész. - elkezdett kapálózni, ami miatt alig bírtam tartani a kezét. Erősebben szorítottam a csuklóját, de annyira vékony volt a keze, hogy féltem, hogy esetleg eltöröm.
- Oké... Most teljesen össze vagy zavarodva. De ebben a táborban mindenki szeret téged, annak ellenére, hogy még nincs két napja, hogy itt vagyunk. - bizonygattam.
Igazából persze fogalmam sincs, hogy ki mennyire szereti őt. Én tudom, mit érzek iránta, azt is tudom, hogy Ray mit érez, de a többiekről semmit sem tudok.
- Tényleg? - mosolyodott el savanyúan Savannah. - De meg tudsz engem érteni, ugye?
- Igen... - motyogtam.
- Nagyon meggyőző volt. Jó, akkor mondok egy példát. Odamegy hozzád egy rajongó és képet kér, mit csinálsz? Adsz neki? - kérdezte és közben továbbra is a kezét rángatta.
- Persze.
- Okés. Odamegy három-négy. Nekik is adsz?
- Aha.
- Jó. És ha lerohan téged több száz?
- Hát, annyi embernek azért nem... Mármint szeretnék, de nem tudnék...
Savannah elmosolyodott. Nagyon okos lány. Azonnal megértettem, mire gondol. És hogy mennyi baja lehet... Közelebb ültem hozzá és átöleltem. Kissé tartottam tőle, hogy ellök, de nem így lett, meglepődött arccal bújt hozzám. Megsimogattam a haját, mire ő szorosabban ölelt át. Nem tudom, meddig ültünk itt, de se ő, se én nem húzódtunk el a másiktól. Közben néha eszembe jutott, hogy Mike egyedül bajlódik harminckét gyerekkel, de egyszerűen nem bírtam és nem is akartam elengedni Savannah-t.
- Menjünk le. - súgtam a fülébe. - Mike egyedül van.
Éreztem a vállamon, hogy bólogat. Lassan elengedtem, majd felálltam. Nyújtottam a kezem, hogy felsegítsem az ágyáról. Elfogadta a segítséget, és felhúzta magát mellém. Elindultam kifelé.
- Sajnálom, Zayn... - hallottam magam mögül és megpördültem. Éppen láttam, hogy Savannah felemeli az egyik pengét és egy hosszú, brutálisan mély sebet ejt a bal karján, a tenyere alatt. Azonnal ugrottam, de már késő volt, már nem tudtam megakadályozni.
Mélyen a szemébe néztem, az arcom elárulta, hogy hihetetlen nagyot csalódtam benne. Savannah úgy pislogott vérző kezére, mintha maga is meglepődött volna azon, hogy komolyan megtette. Teljesen lefagytam. Mit tegyek? Nem hagyhatom elvérezni! Mit tegyek?!
A lélegzetem is elállt, ha a kezére néztem. Az ágynemű egy óriási foltban vörös volt és egyre csak terjedt tovább. 
- DE MIÉRT? - ordítottam le a csendesen ülő lányt. Ő egyáltalán nem pánikolt.

- Mert ennek így kellett végződnie. - vonta meg a vállát.
- De most mit csináljak?! Elvérzel! Fogalmam sincs mit csináljak!
- Semmit, ez nem a te dolgod. - húzta fel a szemöldökét. Miért ilyen nyugodt? Nem fáj neki? Őt nem zavarja, hogy ömlik a karjából a vér?!
- Oké, van egy ötletem. - pattantam mellé és gyorsan felemeltem a lányt. Lábbal kirúgtam az ajtót és átvittem a lány mosdóba. Cipőstől- ruhástól beálltam vele egy zuhanyzó alá, és meleg vizet engedtem a kezére.
- Aú, ez csípi! - szisszent fel Savannah.
- Te most fogd be! - háborodtam fel. Éppen az életét mentem... - A meleg víz felgyorsítja a seb összehúzódását, ezért csípi.
A ruhánk vizes és véres lett, úgy nézhettünk ki, mintha zombik lennénk. És falfehér arccal álltam a zuhany alatt, ami elég ijesztő lehetett, Savannah bőre pedig szinte szürke volt. Alig bírtam ránézni.
Pár perc elteltével azt vettem észre, hogy Savannah kezdi elveszteni a tudatát, már alig állt a talpán és lassan, hosszúakat pislogott. A sebből már kevesebb vér jött (de még így is rengeteg), érzem, hogy elvesztem, nem tudom megmenteni. Könnyes szemekkel néztem azt, ahogy a csempézett falnak dől, jobb kezével pedig a zuhanyzó oldalába kapaszkodik. A keze lassan csúszott le az érdes műanyagfalon, én pedig kezdtem elveszteni a reményt. Levettem az ingem, bekötöztem vele a kezét, olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Hamarabb is eszembe juthatott volna a seb lekötözése, de nem voltam olyan állapotban, hogy az életmentőleckéken agyaljak.
- Savannah, hallasz engem? - kérdezgettem. Aprót bólintott válaszként. Nagyon megkönnyebbültem. - Akkor nyisd ki a szemed! - utasítottam, de már nem volt értelme. Nem reagált rá.

Felmérés

Sziasztok! Szeretném ha kitöltenétek ezt a kis felmérést (kommentben.)

1. Olvasod a blogom?

2. Hogyan találtál rá?

3. Örülnél, olvasnád, ha sűrűbben lennének részek?

Előre is köszönöm a válaszokat. Ha legalább 2 ember ír, akkor folytatom a blogot, mivel rengeteg ötletem van. Ha még ennyi komi sem gyűlik össze, akkor is megírom a fejezeteket, csak nem teszem publikussá :(