15. rész - A sötét utcán

 Sziasztok! Új rész, megint késve-.- Nagyon sajnálom, de rengeteg a tanulnivaló és még hétvégén sincs sok időm. Most viszont szünet van, remélem mindenki örül^^ Oh, és zárójelben annyit, hogy bár eléggé úgy lett vége, mintha az egész történetnek vége lenne, de ez nem így van. ;) (Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket♥)

14. nap
A legtöbb lány életében van egy "sötét-korszak", mikor hirtelen a fekete lesz a kedvenc színük, lecserélik a ruhatárukat, a zenelejátszójukról lekerülnek az érzelmes dalok, hogy keményebb bandák vegyék át a helyüket. Vannak akik a divat miatt válnak ilyenné, vannak, akiket pedig az élet kényszerít rá. Én az utóbbi csoportba tartozok. Azt hiszem eddig kerestem önmagam, most pedig talán megtaláltam, ki is vagyok én. Fekete cuccok, fekete körmök, sötét gondolatok.

Ebben a pillanatban épp a fodrásznál ülök, és arra várok, hogy idejöjjön hozzám, és megkérdezze, milyen hajat akarok. Örülök, hogy egy kicsit megvárakoztat, mert még nem tudom eldönteni, milyen is akarok. Egyértelmű, hogy fekete lesz. Vajon le is vágassam, vagy meg hagyjam ilyen hosszúnak? Nem tudom... Most, így hogy ülök, a köldökömig ér, ennél azért mindenképpen rövidebbet akarok. Halkan kifújtam a levegőt.

- Szia. Bocsánat a várakozásért, de vasárnap mindig rengetegen vannak - kért elnézést a nálam alig pár évvel idősebb lány. - Kiválasztottad már milyen hajat szeretnél? Ha nem, tudok adni pár újságot. - adott a kezembe egy köteg hajstílusokkal teli magazint.

- Nem kell, köszi. - tettem le mindet az asztalra. - Már döntöttem. Idáig érő - mutattam a vállam alá egy picivel. - és fekete.

A legfurább az egészben, hogy én még mindig ugyanaz vagyok. Savannah Sorin, 19 éves, londoni és még mindig segítő vagyok a táborban. Nem változott semmi a külsőmön kívül. És ami a legnehezebb, hogy még mindig ugyanúgy szeretem Zayn-t. Két esélyem van őt megtalálni.

a) Elmegyek egy koncertre, és felhívom magamra a figyelmét.

b) Előveszem a zsebemből a cetlit...

Amin Harry Styles telefonszáma van. Miután nekem kellett felhívnom, egyszerűen megmaradt a fejemben a szám. Nem szoktam könnyen megjegyezni se a telefonszámokat, se az évszámokat, de ez egyszerűen bevésődött a tudatomban, és ha akarnám se tudnám elfelejteni - főleg, hogy a biztonság kedvéért rengeteg cetlire felírtam.

- Oké, akkor légyszíves ülj le ide. - mutatott az egyik bőrből készült forgószékre. Lehuppantam rá, majd tovább elmélkedtem, komolyan egyszer sem néztem a tükörbe, végig az ujjaimat bámultam.

Harry-t semmiképpen sem hívom fel. És koncertre sem megyek el. Nem keresem fel semmilyen módon Zayn-t. Nem gondolok rá. Kiszeretek belőle, vagyis inkább engedem, hogy szép lassan az érzéseim "elkopjanak", majd eltűnjenek. Biztos vagyok benne, hogy ő sem fog engem keresni, nem fog érdeklődni utánam. Neki körülbelül fél perc lenne engem megtalálni. Tudja, hol lakom, tudja, hogy most a táborban vagyok, két másodperc alatt megtalálhatna twitteren, vagy éppen pillanatok alatt lenyomozhatná a telefonszámom. De nem teszi...

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre felnéztem a tükörbe. A hajam már rövid volt, a barna tincsek pedig a székem alá hullottak. Esküszöm, egy pillanatig megfagyott bennem a vér, ahogy a régi hajamat bámultam. Azt hiszem új korszak kezdődik az életemben.

A tükörbe pillantva mosolyogva állapítottam meg, hogy elég viccesen nézek ki ilyen fólia-fejjel.
- Éééés. Kész. - lépett hátra a fodrász, hogy távolabbról is megcsodálhassa az alkotását.
- Nagyon jó lett. - pislogtam a tükörbe csillogó szemekkel. El sem hiszem! Ez nagyon durva! Teljesen megváltozott, mindenben a hajam és... imádom!
Viszont már előre látom, milyen tekintetet kapok majd a táborozóktól és a segítőktől. Azt hiszik depressziós lettem, vagy emo-s vagy nem is tudom... Pedig nem. Én tényleg ugyanolyan maradtam, mit számít milyen hosszú és színű a hajam?
A fodrász után hazaszaladtam, hogy megnézzem otthon minden rendben van-e. Pár szomszéd megbámult, de nem különösebben érdekelt. A lakásomban alig töltöttem tíz percet, utána mentem is a buszmegállóba. Ahhoz képest, hogy vasárnap van, rengetegen voltak az utcán. Tulajdonképpen mozdulni sem lehetett, annyi ember rohangált össze-vissza. Voltak lányok, akik szinte sikítoztak. És hirtelen gyanús lett nekem ez az egész... De nem, tuti nem az amire én gondolok...
- Úristen, ott vannak! - visította mellettem egy lány, és sírva fakadt. Lábujjhegyre álltam és egy pillanatig olyan sápadt lehettem, mint egy halálos beteg.
Igen. Több másodpercig gondolatok nélkül bámultam a srácokat, akiket annyira elleptek a rajongók, hogy már semmit nem láttam belőlük. Mit keres itt a One Direction? Vagyis a One Direction-ből 4 tag? Mert Zayn nem volt köztük. Egyáltalán szoktak ilyet csinálni a híres emberek, hogy minden ok nélkül megjelennek London legforgalmasabb utcáján, hogy meglepjék a rajongókat? Nem. Furcsa, de gondolom csak jófejek akarnak lenni, mert egy ilyen meglepetés elég ritka a sztároktól. De ők gondolom nem olyan beképzeltek, mint egyesek, és gondolnak arra, hogy egy kép mekkora öröm egy rajongónak.
Megráztam a fejem és feleszméltem. Körülöttem mindenki eltűnt, hogy odarohanjanak a kedvenceikhez. Én sosem voltam oda értük különösebben. Körülbelül 5 számot tudok mondani tőlük, de azt is csak azért, mert állandóan azok mennek a rádióban. Tehát csak álltam az utca közepén, és vártam arra, hogy végre legyen annyi erőm, hogy elinduljak a buszhoz, amit valószínűleg le fogok késni, ha nem érek oda pár percen belül.
Oda sem figyelve csoszogva indultam el. Már két utcányira voltam a One Direction-től és rajongóitól, de még mindig hallottam a sikítozást. A fejemben a gondolatok pedig csak úgy özönlöttek. Egyszer azt gondoltam, hogy azonnal vissza kell rohannom és ha kell a föld alól is elő kell kerítenem Zayn-t. De aztán valami az súgta, hogy ez hülyeség, és gyorsabban kezdtem sétálni, hogy véletlenül se tudjak visszafordulni.
"Nagy levegő, és menj tovább." - ismételgettem magamban, miközben kettészakadt a szívem. "Menj tovább." Mindjárt besötétedik, én pedig még legalább egy órát fogok várni a következő buszra, mert az előző már tíz perce elment.
Megőrültem? Folyton azt hallom, mintha szólna nekem valaki. Ijesztő. És fázom. És ki vagyok akadva. És talán még egy kicsit félek is, amiért kezd besötétedni. És...
- Savannah! - hallottam megint, mire én összerezzentem.
Nem hiszem el! Idegesen hátrapillantottam és elállt a lélegzetem. Oh...


Zayn Malik áll tőlem húsz méterre.
- Mit keresel itt? - kérdeztem nagyon vékony hangon, mert alig bírtam megszólalni.
- Erre jártam és gondoltam...
- Nem! Úgy értem mit keresel itt? - tért vissza azonnal a hangom.
- Oké, oké... Téged.
- Hogy találtál rám?
- Tudtam, hogy haza fogsz jönni...
- Hogy ismertél rám?
- Mindegy milyen a hajad, mindig rád fogok ismerni. - suttogta, így alig hallottam. Inkább csak szájról olvastam. - Nem kell vallatnod, elmondok anélkül is mindent.
- Tegnap szó nélkül leléptél!
- Tudom. - hajtotta le a fejét, és már alig pár méterre volt tőlem. - Sajnálom.
Kifújtam a levegőt. Hogy ne bocsátanék meg neki? Elég nehéz ép ésszel gondolkozni, ha látom őt. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna fél perce, mikor megláttam, de ennél én százszor makacsabb vagyok. Különben is: miért érzem azt folyamatosan, hogy ez nem egy baráti beszélgetés? Ez sokkal-sokkal több annál...
- Azért mondjuk annyit mondhattál volna, hogy miért mész el... - motyogtam, és még csak véletlenül sem néztem a szemébe.
- Egy kicsit ideges voltam - túrt a hajába. - Mivel öhm... Szóval az úgy volt... Oké, tehát az volt, hogy egy kicsit feldühítettél. Nekem amúgy is mennem kellett volna, nem maradhattam volna másnapig, mert a menedzserem elintézte, hogy elmehessek.
- Ezt úgy mondtad, mintha annyira szenvedtél volna a táborban. - hagytam figyelmen kívül minden más mondatát.
- Dehogyis. Jó volt. A tábor előtt őrjöngtem, amiért el kellett mennem oda, de hamar rájöttem, hogy nem lesz ez olyan rossz. Voltak napok, mikor tényleg szenvedtem, de az mind miattad volt...
- Kösz. - tágultak ki a szemeim. Igazán kedves.
- Félreérted, S! - kifújta a levegőt és... - Azért szenvedtem végig néhány napot, mert nem beszéltél velem.
Éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim. Soha nem mondtak még nekem ilyet. És ebben a pillanatban száz százalékig meggyőződtem arról, hogy Zayn szerelmes belém.
- De Katie mindig megvigasztalt. - nyeltem nagyot.
- Nem tudom pontosan mire gondolsz, de nem. Katie odavan Harry-ért, és állandóan azzal zaklatott, hogy adjam meg a számát, hozzam össze őket stb.
- Miért nem mondtad soha? - kérdeztem, majd pislogás nélkül néztem a barna szemeibe.
- Mert kellett valaki, akivel féltékennyé tehettelek téged. Legalább sikerült?
- Aha. - bólogattam, és muszáj volt elnevetnem magam. Lehetetlen, hogy ez a valóság!
- Ennek örülök. - vigyorgott Zayn és közelebb lépett hozzám.
Zayn egy pillanatig tétovázott, aztán felragyogott az arca. Közelebb húzott magához, és szenvedélyesen megcsókolt. Szinte a homlokára volt írva, hogy "egyszer élünk, ezt muszáj megtennem." Belemosolyogtam a csókunkba, miközben az agyam totálisan kiürült, és csak és kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy ne sírjam el magam örömömben. Elfelejtettem mindent, és mindenkit, és egyszerűen tökéletesen boldog voltam. Esküszöm, innentől bármi történjen nem-érdekel. Mert tudom, hogy szeret engem. Mellette biztonságban vagyok. Mellette boldog vagyok, és bármi történjen, soha sem hagyom el. Szeretem őt.
Szóval ez volt az első csókunk. Hidegben, sötétben, egy kihalt utcán. Megfogalmazhatatlan érzés, fel sem tudom fogni. Csak remélni tudom, hogy ezt a csókot még több száz fogja követni és ha valaha leszek csak fele annyira boldog is, mint most, akkor tökéletes életem lesz. Mert ha vele vagyok, az csak tökéletes lehet...

14. rész - 2. hét

Sziasztok! Tegnapra volt ütemezve a rész, de valamit elírtam, így a blogspot nem tette ki :( Szóval itt van, remélem nem baj, hogy csúszott egy napot a rész :) És köszönök minden követést és kommentet <3

Őrült egy hét volt. A második héten is túl vagyunk, mivel már megint szombat van. Ülök az ebédlő asztalánál, egyedül, és próbálom összefoglalni, összegezni ezt a hetet, de nem könnyű. Először is, a hanyagságom és lustaságom miatt kevertem bajba Zayn-t. Ez még hétfőn volt, és sok eseményt indított el. 

Vasárnap megtudtam, hogy Mike-kal legjobb barátok voltunk, és ez a meglepetés annyira lefoglalta az agyamat, hogy minden más kiment a fejemből. Például az is, hogy ki kellene takarítanom a nyugati szárnyban lévő összes szobát. 

Hétfő reggel, a gyerekek megérkezése előtt tíz perccel Emma dühösen jött le az emeletről, és azonnal felém vette az irányt. Rosszat sejtve összehúztam magam, de nem tudtam elbújni előle. 

- Savannah, nem tudom mi történt veled az utóbbi időben, de hihetetlenül ellazultál! - kezdte, nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél. Segélykérően pillantottam Zayn-re, aki nem vett észre, Mike pedig kérdően megvonta a vállát.

- Mit csináltam? 

- Inkább mit nem csináltál... - fújta ki a levegőt, nekem pedig azonnal leesett, mire gondol.

Szólásra nyitottam a számat, védekezni akartam, hogy kiment a fejemből, de nem tudtam, mert Zayn hamarabb reagált nálam.

- A nyugati szárny az én feladatom volt... - suttogta szemlesütve. - Azt hittem sikerül ma reggel megcsinálnom, de elfelejtettem.

- Mi? - pislogtam értetlenül, mire ő hátulról megbökött, hogy maradjak csöndben.

- Zayn Malik. Büntetőmunka! Az elkövetkezendő két napban csak te mosogatsz! - osztotta ki Emma Zayn-t, majd újra rám nézett. - Örülök, Savannah, hogy nem a te hibád volt. Már kezdtem aggódni, hogy mi van veled. Az utóbbi hétben egy kicsit megváltoztál...

- Öhm... - motyogtam, mert nem tudtam hogy reagáljak, hogy mint egyetlen ötlet, Zayn-t bökdöstem, hogy vallja be az igazat. De ő csak bűntudatosan ácsorgott mellettem és meg sem szólalt.

Emma kiment a házból, hogy ellenőrizze Adrienne és Ray munkáját, én pedig azonnal Zayn felé fordultam.

- Megőrültél? 

- Nagyon szívesen. - mosolygott.

- Ugye tudod, hogy Emma nem viccel? Ha nem csinálod, amit kell, kihajít. És akkor oda a közmunkádnak... És így stúdiózni sem mehetsz el, mert nem fog elengedni.

- Uh, tényleg... - túrt a hajába. - Nem gáz, megoldom. 

Megforgattam a szemem, de közben igenis boldog voltam. Kihúzott a pácból! 

- Köszönöm. - suttogtam alig hallhatóan. Sokkal jobb lett volna, ha én kapom a büntetést. Igazságtalan...

Zayn és én hétfő este tehát mosogattunk. Nekem nem kell volna, de biztos nem hagyom egyedül. Tehát, így körülbelül egész nap együtt voltunk, amúgy örültem, hogy este együtt mosogatunk, mert amúgy is el akartam neki magyarázni ezt az egész Mike és én dolgot, mert látom rajta, hogy zavarja, hogy nem tudja, most mi van.

- Oké, már csak egymillió tányér van hátra... - mérgelődött, és a habos vízbe nyúlt, hogy kivegyen még egyet.

- Bocsánat. - konyult le a szám. - Az én hibám. - emlékeztettem miközben szárazra töröltem a tányérokat.

- Elfelejtetted. Megesik az ilyen. - vonta meg a vállát, én pedig csillogó szemekkel néztem fel rá. - Szólnál Harry-nek, hogy kések a klipforgatásról? - váltott témát hirtelen.

- Mi?! - döbbentem meg. - Ma is mész forgatni? És hogy szóljak Harry-nek?

- Vizes a kezem, úgyhogy nem hívhatom fel. Itt az asztalon a telefonom, amúgy. - mutatott az iPhone-jára, és közben véletlenül lecsapott vízzel.

- Grr. - morogtam rá, amiért tiszta víz lett a pólóm. 

Megfogtam Zayn telefonját és kérdőn pislogtam rá, de ő csak dudorászva súrolta a tányérokat, úgyhogy feltaláltam magam és feloldottam a billentyűzetet. A háttérképe... egy lány volt. Perrie Edwards. A Little Mix-es csaj. Akivel jártak, de szakítottak. Óriási hír volt fél éve. És neki ő a háttérképe. Összeszorult szívvel bámultam a kijelzőt, ami Zayn-nek is feltűnt, úgyhogy gyorsan a segítségemre sietett, és megmutatta, hogy lépjek be a névjegyzékbe. Úgy tettem, mintha az zavart volna össze, hogy nem tudom a telefont kezelni, pedig azzal nem lett volna bajom. Tárcsáztam Harry Styles-t. Jesszus. Hány millió lány lenne a helyemben?

- Hali Zaaaayn. - szólt bele Harry, de a háttérzajtól gyakorlatilag nem lehetett hallani mit mond.

- Szia. Savannah vagyok és Zayn megkért, hogy hívjalak fel és mondjam el, hogy késik a forgatásról...

- És meg kell szöknöm a táborból. - tátogta Zayn.

- ...És meg kell ehhez szöknie a táborból. - tettem hozzá grimaszolva.

- Oh. - hümmögött Harry. - Érte menjünk?

- Érted jöjjenek? - tolmácsoltam.

- Nem kell. Taxival megyek. - rázta meg a fejét Zayn.

- Nem kell. Taxival megy. - adtam tovább Harrynek.

- Oké.

Elgondolkodva raktam vissza a helyére a telefont, és próbáltam nem mutatni azt, hogy mindjárt eltörök pár tányért mérgemben. Miért Perrie a háttérképe? FÉL ÉVE szakítottak! Hat hónap alatt nem cserélte le? 

- Most mi van? - fordult felém Zayn.

- Hogyhogy mi van? - adtam az ártatlant.

- Két perce meg sem mozdulsz.

- Nincs semmi. 

- Higgyem is el?

Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Összeszorított fogakkal folytattam a törölgetést és ahogy végeztünk rohantam fel a szobámba. Ez van. Féltékeny vagyok és megsértődtem.

Szerdáig nem beszéltünk. Nagyon-nagyon hiányzott már az, hogy együtt nevessünk, mert az ő közelében mindig jó kedvem van, biztonságban érzem magam és... Lerövidítve: az ő közelében úgy érzem magam, mint ahogy egy lány szokta magát érezni, hogy az a fiú áll mellette, akibe szerelmes. 

Katie-nek is feltűnt, hogy milyen elveszetten érzem magam Zayn nélkül ezért gyorsan belém is kötött, mikor szerda délután a gyerekekkel kilovagoltunk a dombhoz.

Leszálltam a lóról, úgy, ahogy a többiek is. Megérkeztünk a dombhoz. Amúgy már nincs egyes és kettes csoport, már az egész tábor együtt van mindig. Így sokkal jobb. Vagyis sokkal nehezebb. Állandóan látom Zayn-t. Direkt mindig mellettem megy el. Állandóan Katie-vel van. Én meg visszavágásként Mike-kal töltöm a napjaim. Szegény Mike, tisztára kihasználom.

- Mindenki kösse ki a lovát egy tetszőleges fához! Ellenőrizni fogom a csomókat! - kiabálta Ray, hogy mindenki hallja. 

- Mit fogunk csinálni? - lepődtem meg. Ha ki kell kötni a lovakat, akkor hosszabb távra maradunk.

- Papírrókákat keresnek majd az erdőben. - nevetgélt Mike.

- Oh...  Honnan vannak papírrókáink? 

- Katie és Zayn egész délelőtt azokat csinálták. - válaszolta.

- Ja, értem...

- Mitől vagy mostanában rosszkedvű? - kérdezte és most figyeltem meg először, hogy napsütésben még feketébb a haja. 

- Nem vagyok rosszkedvű. - hazudtam és azonnal el is fordultam, így majdnem beleütköztem Katie-be, akibe szokásához hívem Zayn-en lógott.

- Nem tudsz odafigyelni? - nézett rám lesajnálóan.

- Hagyj békén. - szóltam halkan, de magabiztosan. Sosem hagytam, hogy piszkáljanak, ha bárki belém kötött, elővettem azt a hangsúlyomat, amitől hirtelen mindig komolyan vettek.
- Hah. - szisszent fel Katie, gondolom meglepődött, hogy nem hagyom, hogy állandóan megalázzon. - A kis Savannah Sorin úgy látszik a sarkára áll.
Fagyos pillantást vetettem rá és vártam, hogy történjen valami. Én tuti nem fogok visszaszólni neki, mert abból őrült nagy vita lenne. Igazából már nem is számítottam Zayn támogatására, úgy állt ott Katie mellett, mint a kiskutyája, a kék zsebes pulcsijának a madzagját vizsgálgatta, látszólag annyira elfoglalta ez, hogy azt sem vette észre, hogy már megint veszekedünk Katie-vel. Csalódott pillantást vetettem rá, és ott hagytam őket.
Amíg a gyerekek papírókákat kerestek az erdőben a segítők meg Katie és Phil szétszóródva dumáltak valahol. Unatkoztam, ezért felhívtam a főbérlőt, hogy esküszöm, kifizetem a lakbért, és tényleg-tényleg viszem szombatra a pénzt, csak nem tudok innen elszabadulni. El is terveztem magamban, hogy ezt hogy fogom neki előadni -nem valami megértő személy- és tárcsáztam...
Komolyan, remegett a kezem, mert féltem, hogy azt mondja, hónap végéig húzzak el a lakásomból.
 - Hallo. - szóltam bele halkan.
- Savannah?
- Igen... Csak szeretnék szólni, hogy... - vettem nagy levegőt. - Szombaton jó, ha befizetem a lakbért? Esküszöm, nem kések többet...
- Nem késtél. Már befizetted. - a telefonon keresztül is hallani lehetett a meglepetést a hangjában.
- Nem, én nem. - döbbentem meg én is. Úgy látszik, nagyon nem értjük egymást.
- Hát nem pont te. Helyetted kifizette a srác, akivel múltkor voltál.
- Zayn?!
- Aha. Az X-faktoros srác.

- Úristen... - oké, egyszerűen nem találok szavakat. Most erre mit mondjak? Halk sípolás jelezte, hogy Peter letette a telefont. Én pedig körülbelül sokkos állapotban tettem zsebre. Oké... Oké... Tehát Zayn kifizette a lakbérem, átvállalta a felelősséget a hanyagságom miatt és én mégsem szólok hozzá napok óta. Egy szemét vagyok. Dehát egyszerűen nem tudom őt megérteni... 

Még aznap bocsánatot kértem tőle, amiért meg voltam sértődve. Viszont az okot továbbra sem mondtam el neki, és nem is fogom soha. Legyen az én titkom. Na igen, ezt elmondtam neki is...

- Sajnálom Zayn, amiért napokig hozzád sem szóltam. - halványan elmosolyogtam és a barna szemeibe néztem, amiket alig láttam, mert elvakított a nap. Hallottam, hogy a gyerekek már jönnek vissza az erdőből, ezért gyorsan el kellett mondanom. - Szóval bocsánat. - vontam meg a vállam.

Zayn leült egészen szorosan mellém a fűbe, így végre nem kellett felnéznem rá. A nap sugarai lágyan melegítették az arcomat, miközben a levegőben már érezni lehetett a közelgő eső illatát. Imádom ezt az időjárást.

- És amúgy miért is volt ez az egész?

- Maradhatna az én titkom? - húztam össze magam.

- Igen, de csak azért, mert nekem is van egy titkom.

Oh... Ezt kár volt elmondania, akkor legalább nem azon gondolkoztam volna mindig, hogy rejteget valamit...

Péntek este óriási veszekedés volt az ebédlőben. Az egész azzal kezdődött, hogy Macy Katie helyére ült. Katie visított, hogy ő akar Zayn mellett ülni. Zayn erre felment az emeletre, hogy üljön mindenki oda, ahova akar. Katie majdnem megtépte Macy-t, amiért "bekavart és elüldözte" a nagy szerelmét. Emma persze kirohant, hogy megnézze mi történik, és annyit látott, hogy Macy elé tartom a kezem és ordítok, hogy hozzá ne merjen nyúlni. Hm, na, ebből szépen Emma arra jutott, hogy én megtámadtam Katie-t, és a gyerekek akármennyire bizonygatták, hogy ártatlan vagyok, Emma nem hitt nekünk és rendesen leszidott. Azt hiszem kezdi megbánni, hogy felvett ide segítőnek. 

Szombat reggel mindent elmeséltem Zayn-nek, aki megvigasztalt, ráadásul azzal próbált nyugtatni, hogy "holnap kiderül a titka". De ezt nem vidáman mondta... Megijesztett.

Tehát itt tartunk. Szombat van, egyedül ülök a szobámban és gondolkozok. Lassan felálltam a szőnyegről, kimentem a szobámból és lesétáltam a lépcsőn. Olyan furán éreztem magam. Eltelt a második hét is, mégsem érzek semmit ezzel kapcsolatban. Mindennél jobban nyomaszt ez az egész szerelem-ügy, amibe belekevertem magam. Szerencsétlen vagyok, mert minden napomat Zayn-nel töltöm, mégsem bírok annyit kinyögni, hogy "hé, tetszel nekem, sőt...". És tudod miért nem? Mert félek, hogy akkor oda a barátságunknak. Zayn kedves, ezért nem nevetne ki, de elmondaná, hogy semmi esélyem. Viszont onnantól kényelmetlen lenne, ha beszélgetnénk, ezért inkább kerülnénk egymást, és ez az, amit nem akarok.

Odakint egészen hideg volt, érezni lehetett a közelgő vihart. A nap éppen most megy le, az egész ég halványsárga és rózsaszín. Gyönyörű. Elbűvölten ültem le a vizes fűbe, nem különösebben érdekelt, hogy megfázhatok. Ha a múltkori esőzést túléltem, akkor mindent túl tudok.

- Nem fázol? - összerezzent Zayn hirtelen megszólalásától. Esküszöm, fogalmam sincs mikor jött ide, mert nem hallottam és végig a földet néztem. Most is csak a fűcsomókat tépkedem. 

- Nem. - motyogtam, továbbra is a fűszálakon tartva a tekintetem.

Távolról nevetés ütötte meg a fülem, amire felkaptam a fejem. Ray és Adrienne kézen fogva futottak keresztül az udvaron, majd megálltak az istálló falánál, ahol szenvedélyesen csókolózni kezdtek.

- Oké, csak én nem vagyok az a naplementében rohangáló, majd csókolózó típus? - kérdeztem pesszimistán.

- Pedig a lányok általában azok. - nevette el magát halkan Zayn.

- Neked nincs olyan furcsa érzésed? Valami megváltozott... - tereltem a témát és próbáltam magyarázni a kijelentésem, miközben a lemenő napot csodáltam. - Huh, ezt milyen komolyan mondtam. Inkább hagyjuk ezt a témát. - vontam gyorsan vissza.

- Nem, ne hagyjuk. Igazad van. Megváltozott valami és valaminek vége is lesz. - bólogatott.

- Minek lesz vége? - fordultam most először felé.

- Tényleg hagyjuk ezt a témát. - mondta és közben megcsuklott a hangja.

Megvontam a vállam. 

- Ja, amúgy felhívtam a főbérlőmet - kezdtem hadarva. - és megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy miért nem fizettem ki eddig a lakbért. És tudod, mit mondott? Hogy kifizetted helyettem.

- Oh... - túrt Zayn a hajába és csillogó szemmel figyelt engem.

- Szóval: köszönöm. És ahogy tudom, visszafizetem.

- Nem kell.

- De igen. - zártam le a témát. - Hideg van. Szerintem bemegyek.

- Tessék. - vette le magáról a bőrdzsekijét és a vállamra tette. Meghatódva szívtam be azt a tipikus Zayn-illatot a kabátjáról és közben felfelé pislogtam.

Rámosolyogtam és valahogy az "az a perc" volt. Az a pillanat, amikor a fiú lágyan megcsókolja a lányt. Kirázott a hideg ettől az érzéstől, de nem tudtam elfordulni vagy megmozdulni, mert odagyökereztem. Csak néztük egymást... Időközben már besötétedett, de még mindent tisztán lehetett látni.

És nem az történt, amire számítottam. Zayn káromkodva felállt, és szószerint berohant a házba, miközben minden útjába kerülő dologba belerúgott. Megrémülve indultam utána, majdnem elestem valamiben, de nem érdekelt. Szinte feltéptem az ajtót, és az irányt egyenesen Zayn szobája felé vettem. Amit ott láttam, megdöbbentett. Zayn sietve dobálta be a cuccait a bőröndjeibe, és szitkozódva próbálta bezipzározni a feszülő táskákat.

- Mit csinálsz? - visítottam.

Zayn felpillantott rám, aztán folytatta.

- Mit csinálsz? - ismételtem meg még kétségbeesettebb hangon.

- Pakolok. - morogta.

- Miért?

- Mert vége van.

- Minek?

- Mindennek.

- Nem hiszem el! - nyögtem.

- Mondj egy jó indokot, és esküszöm maradok.

- Öhm. A törvény. - mondtam gondolkozás nélkül. - Muszáj maradnod, mert itt kell dolgoznod.

Zayn keservesen elröhögte magát. Nagyot nyeltem és figyeltem, ahogy maga után húzza a bőröndjeit. Ennyit nem tudott egy perc alatt bepakolni. Ő már előre megcsinálta...

Egészen a farm kapujáig rohantam utána, ahol aztán megállt és folyamatosan az óráját nézve várt valamire. Gondolom a taxira. Halálsápadtan és összetörve sétáltam mellé.

- Ezt itt hagytad. - adtam vissza a kabátját és gyors léptekkel visszamentem a szobámba. A kezemmel takartam az arcomat. Soha, de soha nem éreztem ekkora fájdalmat, pedig nem kevés rossz történt már velem. Mindenkit elveszítek. Te jó ég, szinte érzem ahogy szétszakadok. Kapkodtam a levegőt és felbotorkáltam az emeletre. Úristen... Zayn elment.