15. rész - A sötét utcán

 Sziasztok! Új rész, megint késve-.- Nagyon sajnálom, de rengeteg a tanulnivaló és még hétvégén sincs sok időm. Most viszont szünet van, remélem mindenki örül^^ Oh, és zárójelben annyit, hogy bár eléggé úgy lett vége, mintha az egész történetnek vége lenne, de ez nem így van. ;) (Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket♥)

14. nap
A legtöbb lány életében van egy "sötét-korszak", mikor hirtelen a fekete lesz a kedvenc színük, lecserélik a ruhatárukat, a zenelejátszójukról lekerülnek az érzelmes dalok, hogy keményebb bandák vegyék át a helyüket. Vannak akik a divat miatt válnak ilyenné, vannak, akiket pedig az élet kényszerít rá. Én az utóbbi csoportba tartozok. Azt hiszem eddig kerestem önmagam, most pedig talán megtaláltam, ki is vagyok én. Fekete cuccok, fekete körmök, sötét gondolatok.

Ebben a pillanatban épp a fodrásznál ülök, és arra várok, hogy idejöjjön hozzám, és megkérdezze, milyen hajat akarok. Örülök, hogy egy kicsit megvárakoztat, mert még nem tudom eldönteni, milyen is akarok. Egyértelmű, hogy fekete lesz. Vajon le is vágassam, vagy meg hagyjam ilyen hosszúnak? Nem tudom... Most, így hogy ülök, a köldökömig ér, ennél azért mindenképpen rövidebbet akarok. Halkan kifújtam a levegőt.

- Szia. Bocsánat a várakozásért, de vasárnap mindig rengetegen vannak - kért elnézést a nálam alig pár évvel idősebb lány. - Kiválasztottad már milyen hajat szeretnél? Ha nem, tudok adni pár újságot. - adott a kezembe egy köteg hajstílusokkal teli magazint.

- Nem kell, köszi. - tettem le mindet az asztalra. - Már döntöttem. Idáig érő - mutattam a vállam alá egy picivel. - és fekete.

A legfurább az egészben, hogy én még mindig ugyanaz vagyok. Savannah Sorin, 19 éves, londoni és még mindig segítő vagyok a táborban. Nem változott semmi a külsőmön kívül. És ami a legnehezebb, hogy még mindig ugyanúgy szeretem Zayn-t. Két esélyem van őt megtalálni.

a) Elmegyek egy koncertre, és felhívom magamra a figyelmét.

b) Előveszem a zsebemből a cetlit...

Amin Harry Styles telefonszáma van. Miután nekem kellett felhívnom, egyszerűen megmaradt a fejemben a szám. Nem szoktam könnyen megjegyezni se a telefonszámokat, se az évszámokat, de ez egyszerűen bevésődött a tudatomban, és ha akarnám se tudnám elfelejteni - főleg, hogy a biztonság kedvéért rengeteg cetlire felírtam.

- Oké, akkor légyszíves ülj le ide. - mutatott az egyik bőrből készült forgószékre. Lehuppantam rá, majd tovább elmélkedtem, komolyan egyszer sem néztem a tükörbe, végig az ujjaimat bámultam.

Harry-t semmiképpen sem hívom fel. És koncertre sem megyek el. Nem keresem fel semmilyen módon Zayn-t. Nem gondolok rá. Kiszeretek belőle, vagyis inkább engedem, hogy szép lassan az érzéseim "elkopjanak", majd eltűnjenek. Biztos vagyok benne, hogy ő sem fog engem keresni, nem fog érdeklődni utánam. Neki körülbelül fél perc lenne engem megtalálni. Tudja, hol lakom, tudja, hogy most a táborban vagyok, két másodperc alatt megtalálhatna twitteren, vagy éppen pillanatok alatt lenyomozhatná a telefonszámom. De nem teszi...

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre felnéztem a tükörbe. A hajam már rövid volt, a barna tincsek pedig a székem alá hullottak. Esküszöm, egy pillanatig megfagyott bennem a vér, ahogy a régi hajamat bámultam. Azt hiszem új korszak kezdődik az életemben.

A tükörbe pillantva mosolyogva állapítottam meg, hogy elég viccesen nézek ki ilyen fólia-fejjel.
- Éééés. Kész. - lépett hátra a fodrász, hogy távolabbról is megcsodálhassa az alkotását.
- Nagyon jó lett. - pislogtam a tükörbe csillogó szemekkel. El sem hiszem! Ez nagyon durva! Teljesen megváltozott, mindenben a hajam és... imádom!
Viszont már előre látom, milyen tekintetet kapok majd a táborozóktól és a segítőktől. Azt hiszik depressziós lettem, vagy emo-s vagy nem is tudom... Pedig nem. Én tényleg ugyanolyan maradtam, mit számít milyen hosszú és színű a hajam?
A fodrász után hazaszaladtam, hogy megnézzem otthon minden rendben van-e. Pár szomszéd megbámult, de nem különösebben érdekelt. A lakásomban alig töltöttem tíz percet, utána mentem is a buszmegállóba. Ahhoz képest, hogy vasárnap van, rengetegen voltak az utcán. Tulajdonképpen mozdulni sem lehetett, annyi ember rohangált össze-vissza. Voltak lányok, akik szinte sikítoztak. És hirtelen gyanús lett nekem ez az egész... De nem, tuti nem az amire én gondolok...
- Úristen, ott vannak! - visította mellettem egy lány, és sírva fakadt. Lábujjhegyre álltam és egy pillanatig olyan sápadt lehettem, mint egy halálos beteg.
Igen. Több másodpercig gondolatok nélkül bámultam a srácokat, akiket annyira elleptek a rajongók, hogy már semmit nem láttam belőlük. Mit keres itt a One Direction? Vagyis a One Direction-ből 4 tag? Mert Zayn nem volt köztük. Egyáltalán szoktak ilyet csinálni a híres emberek, hogy minden ok nélkül megjelennek London legforgalmasabb utcáján, hogy meglepjék a rajongókat? Nem. Furcsa, de gondolom csak jófejek akarnak lenni, mert egy ilyen meglepetés elég ritka a sztároktól. De ők gondolom nem olyan beképzeltek, mint egyesek, és gondolnak arra, hogy egy kép mekkora öröm egy rajongónak.
Megráztam a fejem és feleszméltem. Körülöttem mindenki eltűnt, hogy odarohanjanak a kedvenceikhez. Én sosem voltam oda értük különösebben. Körülbelül 5 számot tudok mondani tőlük, de azt is csak azért, mert állandóan azok mennek a rádióban. Tehát csak álltam az utca közepén, és vártam arra, hogy végre legyen annyi erőm, hogy elinduljak a buszhoz, amit valószínűleg le fogok késni, ha nem érek oda pár percen belül.
Oda sem figyelve csoszogva indultam el. Már két utcányira voltam a One Direction-től és rajongóitól, de még mindig hallottam a sikítozást. A fejemben a gondolatok pedig csak úgy özönlöttek. Egyszer azt gondoltam, hogy azonnal vissza kell rohannom és ha kell a föld alól is elő kell kerítenem Zayn-t. De aztán valami az súgta, hogy ez hülyeség, és gyorsabban kezdtem sétálni, hogy véletlenül se tudjak visszafordulni.
"Nagy levegő, és menj tovább." - ismételgettem magamban, miközben kettészakadt a szívem. "Menj tovább." Mindjárt besötétedik, én pedig még legalább egy órát fogok várni a következő buszra, mert az előző már tíz perce elment.
Megőrültem? Folyton azt hallom, mintha szólna nekem valaki. Ijesztő. És fázom. És ki vagyok akadva. És talán még egy kicsit félek is, amiért kezd besötétedni. És...
- Savannah! - hallottam megint, mire én összerezzentem.
Nem hiszem el! Idegesen hátrapillantottam és elállt a lélegzetem. Oh...


Zayn Malik áll tőlem húsz méterre.
- Mit keresel itt? - kérdeztem nagyon vékony hangon, mert alig bírtam megszólalni.
- Erre jártam és gondoltam...
- Nem! Úgy értem mit keresel itt? - tért vissza azonnal a hangom.
- Oké, oké... Téged.
- Hogy találtál rám?
- Tudtam, hogy haza fogsz jönni...
- Hogy ismertél rám?
- Mindegy milyen a hajad, mindig rád fogok ismerni. - suttogta, így alig hallottam. Inkább csak szájról olvastam. - Nem kell vallatnod, elmondok anélkül is mindent.
- Tegnap szó nélkül leléptél!
- Tudom. - hajtotta le a fejét, és már alig pár méterre volt tőlem. - Sajnálom.
Kifújtam a levegőt. Hogy ne bocsátanék meg neki? Elég nehéz ép ésszel gondolkozni, ha látom őt. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna fél perce, mikor megláttam, de ennél én százszor makacsabb vagyok. Különben is: miért érzem azt folyamatosan, hogy ez nem egy baráti beszélgetés? Ez sokkal-sokkal több annál...
- Azért mondjuk annyit mondhattál volna, hogy miért mész el... - motyogtam, és még csak véletlenül sem néztem a szemébe.
- Egy kicsit ideges voltam - túrt a hajába. - Mivel öhm... Szóval az úgy volt... Oké, tehát az volt, hogy egy kicsit feldühítettél. Nekem amúgy is mennem kellett volna, nem maradhattam volna másnapig, mert a menedzserem elintézte, hogy elmehessek.
- Ezt úgy mondtad, mintha annyira szenvedtél volna a táborban. - hagytam figyelmen kívül minden más mondatát.
- Dehogyis. Jó volt. A tábor előtt őrjöngtem, amiért el kellett mennem oda, de hamar rájöttem, hogy nem lesz ez olyan rossz. Voltak napok, mikor tényleg szenvedtem, de az mind miattad volt...
- Kösz. - tágultak ki a szemeim. Igazán kedves.
- Félreérted, S! - kifújta a levegőt és... - Azért szenvedtem végig néhány napot, mert nem beszéltél velem.
Éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim. Soha nem mondtak még nekem ilyet. És ebben a pillanatban száz százalékig meggyőződtem arról, hogy Zayn szerelmes belém.
- De Katie mindig megvigasztalt. - nyeltem nagyot.
- Nem tudom pontosan mire gondolsz, de nem. Katie odavan Harry-ért, és állandóan azzal zaklatott, hogy adjam meg a számát, hozzam össze őket stb.
- Miért nem mondtad soha? - kérdeztem, majd pislogás nélkül néztem a barna szemeibe.
- Mert kellett valaki, akivel féltékennyé tehettelek téged. Legalább sikerült?
- Aha. - bólogattam, és muszáj volt elnevetnem magam. Lehetetlen, hogy ez a valóság!
- Ennek örülök. - vigyorgott Zayn és közelebb lépett hozzám.
Zayn egy pillanatig tétovázott, aztán felragyogott az arca. Közelebb húzott magához, és szenvedélyesen megcsókolt. Szinte a homlokára volt írva, hogy "egyszer élünk, ezt muszáj megtennem." Belemosolyogtam a csókunkba, miközben az agyam totálisan kiürült, és csak és kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy ne sírjam el magam örömömben. Elfelejtettem mindent, és mindenkit, és egyszerűen tökéletesen boldog voltam. Esküszöm, innentől bármi történjen nem-érdekel. Mert tudom, hogy szeret engem. Mellette biztonságban vagyok. Mellette boldog vagyok, és bármi történjen, soha sem hagyom el. Szeretem őt.
Szóval ez volt az első csókunk. Hidegben, sötétben, egy kihalt utcán. Megfogalmazhatatlan érzés, fel sem tudom fogni. Csak remélni tudom, hogy ezt a csókot még több száz fogja követni és ha valaha leszek csak fele annyira boldog is, mint most, akkor tökéletes életem lesz. Mert ha vele vagyok, az csak tökéletes lehet...