13. rész - Elfeledett emlékek

 Sziasztok! Új rész, remélem tetszeni fog.:) Köszönöm az előző részhez érkezett két kommentet <3

7. nap
- Oké, elmegyek fogat mosni és átöltözni, rendben? - kérdezte halkan Zayn.

- Oké. - bólintottam halvány mosollyal és már csak azért is elindítottam a Titanicot. Igazából nem is vagyok kíváncsi rá, csak azért nézem, hogy eltereljem a figyelmem. Ezerszer láttam már, minden szavukat velük ismétlem, semmi újat nem tud már nekem mutatni, mégis imádom. Pár percig néztem, aztán Zayn visszajött én pedig ösztönösen megállítottam. Régen anyáék mindig, mikor elmentek mellettem, megnézték, hogy éppen mit nézek, csinálok a neten, tehát berögzült, hogyha valaki jön le kell állítani és félre kell tenni.
- Te most filmet fogsz nézni? - vonta fel a szemöldökét, és még a félhomályban is ki lehetett venni az arcáról, hogy mindjárt összeesik, annyira fáradt.
- Nem. Kikapcsolom. - ráztam meg a fejem, majd valóban leállítottam és félretettem a tabletemet. - Ööö... - harapdáltam a szám szélét.
- Mondd. Amúgy kinyithatom az ablakot?
Kitágult szemekkel pislogtam rá, amire ő felnevetett. Nem csodálom, kábé úgy nézhettem ki, mint egy aranyhal. De most komoly ki akarja nyitni? Odakint életveszélyes vihar tombol, kész csoda, hogy még élek, ő meg kinyitná...
- Hát... A te ablakod. De ha megfagyunk vagy elfúj minket a szél, belénk csap a vihar vagy...
- Oké, tehát nem. Legyél már optimistább! "Elfúj minket a szél, belénk csap a vihar"? - ismételgette a szavaim, kislányos hangon, mire én hangosan felkacagtam.
- Csak vicc volt. Amúgy izé... - nézegettem a körmeimet. - Most mi van?
- Érthetőbben? - vigyorgott Zayn, és ez az a vigyor, ami a kedvencem tőle. Hjaj...
- Tehát ha én nem tudok visszamenni a szobámba... Nem engeded, hogy a folyosón aludjak... Akkor most hol fogok? - fogalmaztam meg szépen lassan, nehogy félreérthetőt mondjak. Közben gondosan ügyeltem, hogy egy pillanatig sem nézzek fel, csak nyugodtan üljek a padlón és tanulmányozzam a szekrényt.
- Mondjuk az ágyban? - Zayn amolyan "mi ezen a kérdés?!" fejet vágott hozzá.
- Hát de...
- Álmos vagyok. - szólt határozottan, mire én negyed másodperc alatt bebújtam a takaró alá. - Köszönöm. - kuncogott.
Pár perc múlva sem fogtam fel a dolgokat... Erre az egészre csak annyit tudok mondani, hogy: nem-hiszem-el. Egyfelől hihetetlenül jó, hiszen ki tudja, leszek-e valaha még egyszer ilyen közel hozzá? Másfelől viszont... Holnap visszamegyek a szobámba (vagyis ma, mert már túl vagyunk az éjfélen) és onnantól megy minden ugyanúgy. Elgondolkodva megfordultam és épphogy nem estem le az ágyról. Hát igen, egy személyre tervezték...
- Miért nem alszol még? - hallottam magam mellől olyan halkan és motyogva, hogy alig értettem.
Újra visszafordultam, hogy válaszolni tudjak.
- Mert nem tudok. - az én hangom tiszta és érthető volt, egy csepp álmosság nem volt benne. - Ilyenkor még mindig ébren vagyok...
- De miért...? - emelte fel egy kicsit a fejét, de aztán visszaesett a párnára.
- Mert nem tudok... Képzelheted milyen. Főleg, hogy most még vihar is van... - fejeztem be a mondatot egyre vékonyodó hangon.
- Ennyire félsz a vihartól?
- Aha.
- Fura. Hogy nem szoktál hozzá ennyi idő alatt? Vagy nem Londonban születtél? - kérdezte egy kicsit éberebben.
- De. De, itt születtem. Csak egyszerűen nem tudom elviselni... - vontam meg a vállam. - Hány óra van?
- Várj, megnézem. - mondta, aztán a párnája alól előszedte a telefonját, megnyomott az oldalán egy gombot és felém tartotta.
- Oké, látom. - szóltam hunyorogva, mert a hirtelen fénytől könnyezni kezdtem. - Mindjárt egy óra. Holnap kell valamit csinálni?
- Aha. Pénteken kaptuk meg a feladatokat, nem emlékszel?
- Jaaa. Dehogynem. Nem akarok szobákat takarítani. - ráztam meg a fejem. - Semmi kedvem. Te mit kaptál?
- Öhm... Asszem én is szobatakarítást. De én a másik szárnyat. - gondolkodott el, és olyan zavaró volt, hogy semmit nem láttam belőle. Csak egy-egy villámlásnál láttam az arcát.
- Oké. Hány óra van? - suttogtam.
- Utoljára fél perce kérdezted. - nevetett fel Zayn. - Mindjárt egy. És szerintem álmos vagy.
- Most igen, az előbb még nem voltam az. - lepődtem meg.
- Akkor szerintem al...
Éreztem, ahogy a nap egyre magasabban kúszik fel az égen. Az ablak tárva-nyitva, de nem hideg  levegő árad be, hanem kellemesen friss. Képtelen vagyok kinyitni a szememet, túl sötét van még ahhoz. Álmosan fordulok megint a bal oldalamra és érzem, hogy valami nem stimmel. Biztos, hogy a saját ágyamban vagyok? Egyszerűen nem érdekelt, hol vagyok. Egyet tudtam: hogy még aludni szeretnék. Olyan fura, valami akkor sem oké. A fény hátulról jön, de az én ablakom az ággyal szemben van... Nem tudom... Zzzz. Zzzz. Hallottam pár centiről. Ki a fene hív ilyenkor? Egyáltalán miért van rezgőre állítva a telefonom?
- Hallo? - szólalt meg mellettem... Zayn?!
Mintha áram rázott volna meg, úgy ültem fel az ágyban. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon millió kérdés, de a következő másodpercben minden eszembe jutott. Vihar, kicsapott ablak, Zayn, minden.
- Csss! - tartotta Zayn a mutatóujját a szája elé.
Aprót bólintottam, majd szétnéztem. Először is: Zayn szobájában sokkal nagyobb a rend. Sehol semmi szétdobált cucc, össze-vissza letett könyvek, és még sorolhatnám. Vagy csak én vagyok ennyire rendetlen?
- Muszáj? - sütötte le a szemét Zayn. - Nem. - válaszolta nem sokkal később. - Nem igazán. ... Jó, oké. ... Persze, elintézem, de... Ha engednél szóhoz jutni... Aha. Oké. - dobta el fölöttem a telefonját, ami pont az éjjeliszekrényre esett. - Bocs, hogy felébresztettelek. - nézett rám gyengéden.
- Nem ébresztettél fel. - mosolyogtam rá, hogy ne legyen bűntudata.
Megdörzsöltem a szemeim és kinyújtottam a lábaim, ami nem volt túl jó ötlet, mert közben megrúgtam Zayn-t. Oké, megint elfelejtettem - ez egy egyszemélyes ágy.
- Bocsi. - húztam félre a szám. - Hány óra van?
- Megőrjítesz ezzel a kérdéssel. - csapott a fejére. - Kis időmániás. Amúgy ott a telefonom, megnézheted.
- Oké. - nyúltam oda érte. - Öt negyvenöt. Ki hív téged ilyen korán? - grimaszoltam. - Hogy érted azt, hogy megőrjítelek ezzel a kérdéssel? - esett le, hogy mit is mondott.
- Hát.. Éjszaka egy csomószor megkérdezted.
- Én? - lepődtem meg.
- Nem emlékszel rá?
- Mmm. Az baj? - pislogtam hitetlenkedve.
- Nem. Gondoltam, hogy álmos vagy, pedig nem tűntél annak. - ráncolta a homloka.
- Uh, de ugye nincs amnéziám? - pánikoltam.
- Dehogy. - legyintett. - Csak álmos voltál.
- Oké. - nyugodtam meg azonnal. De én egyszerűen tényleg nem emlékszem rá. - Ugye mást nem mondtam? Mondjuk hülyeségeket? - rémültem meg, mert ha álmos vagyok, nem figyelek arra, hogy miket beszélek.
- Nem mondtál hülyeségeket. És amúgy azért hívtak - sóhajtott fel, és bár nem kérdeztem, mert magánügynek tartottam, mégis magyarázkodni kezdett. - hogy szóljanak, hogy hétre érjek be a stúdióba. Új számokat veszünk fel.
- Értem. Az jó... gondolom. Mármint egyszer mondtad, hogy szereted ezt csinálni. - emlékeztem vissza, majd kinyújtózkodtam. Nem volt még erőm felkelni, pedig egyre furább volt Zayn-nel egy ágyban feküdni. Ráadásul... - Jesszus, ez a pizsama van rajtam?! - eszméltem fel és próbáltam nyugodt lenni. Oké, miért nem dobtam még ki ezt a hálóinget? Annyira rövid, egyáltalán nem illik hozzám. Aaaaa...!
- Ja, észrevettem már. - nevetett fel és az egész arcán tükröződött valami... valami sunyi. Igen, ez a megfelelő szó.
- Ezt hogy érted? - kaptam rá a tekintetemet.
- Úgy, hogy észrevettem már. - vigyorgott.
- Oké, inkább nem akarom tudni. - jelentettem ki gyorsan, elsápadtan. - Asszem megyek. Még haza kell mennem, ki kell mosnom az összes cuccom meg ilyenek.
Nem nagyon hagytam időt neki a válaszadásra, mert bár kialvatlan voltam, mégis sebesen pattantam ki az ágyból, és pár másodperc múlva már a saját szobámban voltam, ahol sokkal, de sokkal hidegebb volt. Azonnal az ablakhoz szaladtam és könnyedék becsuktam. Körülbelül fél óra telt el, mire végre kiléptem az udvarra. Friss levegő, párás fű és szénaillat. Imádom. Gondolkodás nélkül az istálló felé vettem az irányt, hogy megnézzem minden rendben van-e. Igazából tudom, hogy semmilyen kárt nem tett benne a vihar, mégis muszáj ellenőriznem.
A lovak közé belépve ellepett a boldogság. Mindegyik állat látszólag rendben volt, minden ugyanúgy volt, ahogy lenni szokott. Közelebb léptem Vortex-hez. Nem tehetek róla, ő a kedvencem, mindig sokkal többet simogatom, mint a többit.
- Szia, Savannah...
Megpördültem és a sarokban ülő Mike-ot láttam meg.
- Megijesztettél. - méregettem furcsán a srácot, mert nem értettem miért nem szólt már percekkel ezelőtt, hogy itt van. - Szia Mike. Mi a baj? - kérdeztem ösztönösen, mert egy átlagos ember nem szokott ok nélkül a lehajtott fejjel a sarokban ücsörögni.
- Hosszú. - legyintett, de én nem hagytam annyiban. Leültem mellé felhúzott térdekkel és kértem, hogy mondja el. - Volt már olyan, hogy egy barátod elfelejtett téged? - nézett rám szomorkásan.
- Persze... - feleltem bosszúsan, mert egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány "barátom" felejtett el egyik napról a másikra.
- Oké. Akkor már érted, mi a bajom...
- Ha csak úgy elfelejtett téged, akkor nem volt igazi barát, ne foglalkozz vele. - tanácsoltam, bár tudom, hogy valamivel csak úgy nem foglalkozni lehetetlen.
- De igazi barát volt. - vonta meg a vállát Mike csalódottan. - Ezer éve ismertem meg, annyira jóban voltunk, bármit megtettünk volna egymásért, aztán egyszer csak nincs többé barátság...
Ahogy mesélte egyszerűen összeszorult a szívem. Mike eddig annyira hallgatag volt, talán mind egy csalódás miatt volt? Nem tudom, de a lényeg, hogy annak ellenére, hogy nem is ismerem őt, fontos, hogy ne érezze rosszul magát... Szeretném felvidítani. Nagyon empatikus vagyok, nem tudom elviselni, ha valaki szomorú a környezetemben.
Egy vastagabb földre hullott szalmaszálat törögettem kisebb darabokra az ujjaim között, miközben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mit tudnék mondani Mike-nak, ami nem közhelyes és talán segíthetek neki. Öhm...
- Uramisten. - emeltem fel a fejem holtsápadtan. - Mike? Hogy felejthettelek el? Mike? - ismételgettem kétségbeesetten.
Rólam volt szó. Mike rólam beszélt... Emlékszem rá! Tíz éves voltam és a táborba érkeztem. Mindenki ismert mindenkit, kivétel mi ketten. Én és Mike ugyanis idegenek voltunk, az első napokban szinte senkivel sem beszéltünk. Aztán valamiért mi ketten elkezdtünk egymással beszélgetni, ha jól emlékszem, a lovakról. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk, állandóan együtt lógtunk, mint két testvér. Mindigis a bátyámként néztem rá.
- Nagyon sajnálom. - suttogtam üveges szemekkel, magam elé meredve. - Sajnálom. Ez... Én... - motyogtam, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. - Huh...
Az összes gondolatom csak Mike körül forgott, minden más eltűnt a fejemből. Minden emlék hirtelen belémhasított. Hogy felejthettem el a gyerekkori legjobb barátomat? Miért nem ismertem meg az arcát vagy a nevét? Miért nem beszéltünk egymással majd' öt éven keresztül? Emlékszem, mikor a tábornak vége lett...
Itt állok tízévesen, két copfban a farm kapujában és várom anyáékat. Az egész tábornak most vége. Egyszerűen nem hiszem el. Próbálom nem mutatni a külvilág felé, mennyire rosszul vagyok. Fogunk még találkozni Mike-kal? Ha igen, vajon ugyanolyan jóban leszünk? Rémült arccal fordulok a mellettem álló fiúhoz, erősen koncentrálva arra, hogy vidámnak tűnjek.
- Ugye írsz majd? - teszem fel félve a kérdést.
- Persze. De akkor te is fogsz, ugye? - csillan fel a szeme.
Hevesen bólogatok és a szemem sarkából Emma nénire pillantok, aki éppen Sophie anyukájával beszél, így nem veszi észre, mennyire kétségbe vagyok esve.
- És sokat is fogunk találkozni? Nem fogtok elköltözni a világ másik végére?
- Ami azt illeti... - kezd bele Mike, én pedig elsápadok. - Anya múlthéten felhívott és mondta, hogy... elköltözünk. De nem messzire. 
- Hova?
- Skócia északi részére. Anyáék ott kaptak munkát.
- Miért nem mondtad el?! - kiabálom az arcába, amire sokan odafordulnak.
- Mert nem tudtam hogyan. - vonja meg a vállát.
- Aha, persze. Annyit kellett volna csinálnod, hogy elmondod. - jelentem ki csalódottan. - Tehát akkor ezért nem mondtad soha, hogy találkozni fogunk. Mert nem lesz semmilyen találkozó, ugye?
- Miért ne lehetne? 
- Mert messze leszünk egymástól.
- És? Azt hittem meg fogod érteni, nem én tehetek erről.
- Tudom... Bocsi. Akkor sokat írunk majd? És nagy korunkban szomszédok leszünk?
- Aha. - bólogat boldogan Mike. - És lesznek lovaink.
- És farmunk. - teszem hozzá széles mosollyal. - Olyan jó lesz.
Egy autó kanyarodik be, és megáll szorosan mellettünk.
- Jöttek értem. - suttogja Mike. - Szia. - néz a szemembe, majd bepakolja a cuccait a csomagtartóba. Szomorúan nézem minden mozdulatát. 
- Sziasztok! - köszön el még egyszer. - Viszlát Emma néni. Szia Savannah. 
Beszáll az autóba és lelkesen integet nekem. Én azonban csak állok ott és meg sem bírok szólalni.
Ma már tudom, hogy akkor láttam őt utoljára.