15. rész - A sötét utcán

 Sziasztok! Új rész, megint késve-.- Nagyon sajnálom, de rengeteg a tanulnivaló és még hétvégén sincs sok időm. Most viszont szünet van, remélem mindenki örül^^ Oh, és zárójelben annyit, hogy bár eléggé úgy lett vége, mintha az egész történetnek vége lenne, de ez nem így van. ;) (Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket♥)

14. nap
A legtöbb lány életében van egy "sötét-korszak", mikor hirtelen a fekete lesz a kedvenc színük, lecserélik a ruhatárukat, a zenelejátszójukról lekerülnek az érzelmes dalok, hogy keményebb bandák vegyék át a helyüket. Vannak akik a divat miatt válnak ilyenné, vannak, akiket pedig az élet kényszerít rá. Én az utóbbi csoportba tartozok. Azt hiszem eddig kerestem önmagam, most pedig talán megtaláltam, ki is vagyok én. Fekete cuccok, fekete körmök, sötét gondolatok.

Ebben a pillanatban épp a fodrásznál ülök, és arra várok, hogy idejöjjön hozzám, és megkérdezze, milyen hajat akarok. Örülök, hogy egy kicsit megvárakoztat, mert még nem tudom eldönteni, milyen is akarok. Egyértelmű, hogy fekete lesz. Vajon le is vágassam, vagy meg hagyjam ilyen hosszúnak? Nem tudom... Most, így hogy ülök, a köldökömig ér, ennél azért mindenképpen rövidebbet akarok. Halkan kifújtam a levegőt.

- Szia. Bocsánat a várakozásért, de vasárnap mindig rengetegen vannak - kért elnézést a nálam alig pár évvel idősebb lány. - Kiválasztottad már milyen hajat szeretnél? Ha nem, tudok adni pár újságot. - adott a kezembe egy köteg hajstílusokkal teli magazint.

- Nem kell, köszi. - tettem le mindet az asztalra. - Már döntöttem. Idáig érő - mutattam a vállam alá egy picivel. - és fekete.

A legfurább az egészben, hogy én még mindig ugyanaz vagyok. Savannah Sorin, 19 éves, londoni és még mindig segítő vagyok a táborban. Nem változott semmi a külsőmön kívül. És ami a legnehezebb, hogy még mindig ugyanúgy szeretem Zayn-t. Két esélyem van őt megtalálni.

a) Elmegyek egy koncertre, és felhívom magamra a figyelmét.

b) Előveszem a zsebemből a cetlit...

Amin Harry Styles telefonszáma van. Miután nekem kellett felhívnom, egyszerűen megmaradt a fejemben a szám. Nem szoktam könnyen megjegyezni se a telefonszámokat, se az évszámokat, de ez egyszerűen bevésődött a tudatomban, és ha akarnám se tudnám elfelejteni - főleg, hogy a biztonság kedvéért rengeteg cetlire felírtam.

- Oké, akkor légyszíves ülj le ide. - mutatott az egyik bőrből készült forgószékre. Lehuppantam rá, majd tovább elmélkedtem, komolyan egyszer sem néztem a tükörbe, végig az ujjaimat bámultam.

Harry-t semmiképpen sem hívom fel. És koncertre sem megyek el. Nem keresem fel semmilyen módon Zayn-t. Nem gondolok rá. Kiszeretek belőle, vagyis inkább engedem, hogy szép lassan az érzéseim "elkopjanak", majd eltűnjenek. Biztos vagyok benne, hogy ő sem fog engem keresni, nem fog érdeklődni utánam. Neki körülbelül fél perc lenne engem megtalálni. Tudja, hol lakom, tudja, hogy most a táborban vagyok, két másodperc alatt megtalálhatna twitteren, vagy éppen pillanatok alatt lenyomozhatná a telefonszámom. De nem teszi...

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre felnéztem a tükörbe. A hajam már rövid volt, a barna tincsek pedig a székem alá hullottak. Esküszöm, egy pillanatig megfagyott bennem a vér, ahogy a régi hajamat bámultam. Azt hiszem új korszak kezdődik az életemben.

A tükörbe pillantva mosolyogva állapítottam meg, hogy elég viccesen nézek ki ilyen fólia-fejjel.
- Éééés. Kész. - lépett hátra a fodrász, hogy távolabbról is megcsodálhassa az alkotását.
- Nagyon jó lett. - pislogtam a tükörbe csillogó szemekkel. El sem hiszem! Ez nagyon durva! Teljesen megváltozott, mindenben a hajam és... imádom!
Viszont már előre látom, milyen tekintetet kapok majd a táborozóktól és a segítőktől. Azt hiszik depressziós lettem, vagy emo-s vagy nem is tudom... Pedig nem. Én tényleg ugyanolyan maradtam, mit számít milyen hosszú és színű a hajam?
A fodrász után hazaszaladtam, hogy megnézzem otthon minden rendben van-e. Pár szomszéd megbámult, de nem különösebben érdekelt. A lakásomban alig töltöttem tíz percet, utána mentem is a buszmegállóba. Ahhoz képest, hogy vasárnap van, rengetegen voltak az utcán. Tulajdonképpen mozdulni sem lehetett, annyi ember rohangált össze-vissza. Voltak lányok, akik szinte sikítoztak. És hirtelen gyanús lett nekem ez az egész... De nem, tuti nem az amire én gondolok...
- Úristen, ott vannak! - visította mellettem egy lány, és sírva fakadt. Lábujjhegyre álltam és egy pillanatig olyan sápadt lehettem, mint egy halálos beteg.
Igen. Több másodpercig gondolatok nélkül bámultam a srácokat, akiket annyira elleptek a rajongók, hogy már semmit nem láttam belőlük. Mit keres itt a One Direction? Vagyis a One Direction-ből 4 tag? Mert Zayn nem volt köztük. Egyáltalán szoktak ilyet csinálni a híres emberek, hogy minden ok nélkül megjelennek London legforgalmasabb utcáján, hogy meglepjék a rajongókat? Nem. Furcsa, de gondolom csak jófejek akarnak lenni, mert egy ilyen meglepetés elég ritka a sztároktól. De ők gondolom nem olyan beképzeltek, mint egyesek, és gondolnak arra, hogy egy kép mekkora öröm egy rajongónak.
Megráztam a fejem és feleszméltem. Körülöttem mindenki eltűnt, hogy odarohanjanak a kedvenceikhez. Én sosem voltam oda értük különösebben. Körülbelül 5 számot tudok mondani tőlük, de azt is csak azért, mert állandóan azok mennek a rádióban. Tehát csak álltam az utca közepén, és vártam arra, hogy végre legyen annyi erőm, hogy elinduljak a buszhoz, amit valószínűleg le fogok késni, ha nem érek oda pár percen belül.
Oda sem figyelve csoszogva indultam el. Már két utcányira voltam a One Direction-től és rajongóitól, de még mindig hallottam a sikítozást. A fejemben a gondolatok pedig csak úgy özönlöttek. Egyszer azt gondoltam, hogy azonnal vissza kell rohannom és ha kell a föld alól is elő kell kerítenem Zayn-t. De aztán valami az súgta, hogy ez hülyeség, és gyorsabban kezdtem sétálni, hogy véletlenül se tudjak visszafordulni.
"Nagy levegő, és menj tovább." - ismételgettem magamban, miközben kettészakadt a szívem. "Menj tovább." Mindjárt besötétedik, én pedig még legalább egy órát fogok várni a következő buszra, mert az előző már tíz perce elment.
Megőrültem? Folyton azt hallom, mintha szólna nekem valaki. Ijesztő. És fázom. És ki vagyok akadva. És talán még egy kicsit félek is, amiért kezd besötétedni. És...
- Savannah! - hallottam megint, mire én összerezzentem.
Nem hiszem el! Idegesen hátrapillantottam és elállt a lélegzetem. Oh...


Zayn Malik áll tőlem húsz méterre.
- Mit keresel itt? - kérdeztem nagyon vékony hangon, mert alig bírtam megszólalni.
- Erre jártam és gondoltam...
- Nem! Úgy értem mit keresel itt? - tért vissza azonnal a hangom.
- Oké, oké... Téged.
- Hogy találtál rám?
- Tudtam, hogy haza fogsz jönni...
- Hogy ismertél rám?
- Mindegy milyen a hajad, mindig rád fogok ismerni. - suttogta, így alig hallottam. Inkább csak szájról olvastam. - Nem kell vallatnod, elmondok anélkül is mindent.
- Tegnap szó nélkül leléptél!
- Tudom. - hajtotta le a fejét, és már alig pár méterre volt tőlem. - Sajnálom.
Kifújtam a levegőt. Hogy ne bocsátanék meg neki? Elég nehéz ép ésszel gondolkozni, ha látom őt. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna fél perce, mikor megláttam, de ennél én százszor makacsabb vagyok. Különben is: miért érzem azt folyamatosan, hogy ez nem egy baráti beszélgetés? Ez sokkal-sokkal több annál...
- Azért mondjuk annyit mondhattál volna, hogy miért mész el... - motyogtam, és még csak véletlenül sem néztem a szemébe.
- Egy kicsit ideges voltam - túrt a hajába. - Mivel öhm... Szóval az úgy volt... Oké, tehát az volt, hogy egy kicsit feldühítettél. Nekem amúgy is mennem kellett volna, nem maradhattam volna másnapig, mert a menedzserem elintézte, hogy elmehessek.
- Ezt úgy mondtad, mintha annyira szenvedtél volna a táborban. - hagytam figyelmen kívül minden más mondatát.
- Dehogyis. Jó volt. A tábor előtt őrjöngtem, amiért el kellett mennem oda, de hamar rájöttem, hogy nem lesz ez olyan rossz. Voltak napok, mikor tényleg szenvedtem, de az mind miattad volt...
- Kösz. - tágultak ki a szemeim. Igazán kedves.
- Félreérted, S! - kifújta a levegőt és... - Azért szenvedtem végig néhány napot, mert nem beszéltél velem.
Éreztem, hogy égni kezdenek a szemeim. Soha nem mondtak még nekem ilyet. És ebben a pillanatban száz százalékig meggyőződtem arról, hogy Zayn szerelmes belém.
- De Katie mindig megvigasztalt. - nyeltem nagyot.
- Nem tudom pontosan mire gondolsz, de nem. Katie odavan Harry-ért, és állandóan azzal zaklatott, hogy adjam meg a számát, hozzam össze őket stb.
- Miért nem mondtad soha? - kérdeztem, majd pislogás nélkül néztem a barna szemeibe.
- Mert kellett valaki, akivel féltékennyé tehettelek téged. Legalább sikerült?
- Aha. - bólogattam, és muszáj volt elnevetnem magam. Lehetetlen, hogy ez a valóság!
- Ennek örülök. - vigyorgott Zayn és közelebb lépett hozzám.
Zayn egy pillanatig tétovázott, aztán felragyogott az arca. Közelebb húzott magához, és szenvedélyesen megcsókolt. Szinte a homlokára volt írva, hogy "egyszer élünk, ezt muszáj megtennem." Belemosolyogtam a csókunkba, miközben az agyam totálisan kiürült, és csak és kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy ne sírjam el magam örömömben. Elfelejtettem mindent, és mindenkit, és egyszerűen tökéletesen boldog voltam. Esküszöm, innentől bármi történjen nem-érdekel. Mert tudom, hogy szeret engem. Mellette biztonságban vagyok. Mellette boldog vagyok, és bármi történjen, soha sem hagyom el. Szeretem őt.
Szóval ez volt az első csókunk. Hidegben, sötétben, egy kihalt utcán. Megfogalmazhatatlan érzés, fel sem tudom fogni. Csak remélni tudom, hogy ezt a csókot még több száz fogja követni és ha valaha leszek csak fele annyira boldog is, mint most, akkor tökéletes életem lesz. Mert ha vele vagyok, az csak tökéletes lehet...

14. rész - 2. hét

Sziasztok! Tegnapra volt ütemezve a rész, de valamit elírtam, így a blogspot nem tette ki :( Szóval itt van, remélem nem baj, hogy csúszott egy napot a rész :) És köszönök minden követést és kommentet <3

Őrült egy hét volt. A második héten is túl vagyunk, mivel már megint szombat van. Ülök az ebédlő asztalánál, egyedül, és próbálom összefoglalni, összegezni ezt a hetet, de nem könnyű. Először is, a hanyagságom és lustaságom miatt kevertem bajba Zayn-t. Ez még hétfőn volt, és sok eseményt indított el. 

Vasárnap megtudtam, hogy Mike-kal legjobb barátok voltunk, és ez a meglepetés annyira lefoglalta az agyamat, hogy minden más kiment a fejemből. Például az is, hogy ki kellene takarítanom a nyugati szárnyban lévő összes szobát. 

Hétfő reggel, a gyerekek megérkezése előtt tíz perccel Emma dühösen jött le az emeletről, és azonnal felém vette az irányt. Rosszat sejtve összehúztam magam, de nem tudtam elbújni előle. 

- Savannah, nem tudom mi történt veled az utóbbi időben, de hihetetlenül ellazultál! - kezdte, nekem pedig fogalmam sem volt, miről beszél. Segélykérően pillantottam Zayn-re, aki nem vett észre, Mike pedig kérdően megvonta a vállát.

- Mit csináltam? 

- Inkább mit nem csináltál... - fújta ki a levegőt, nekem pedig azonnal leesett, mire gondol.

Szólásra nyitottam a számat, védekezni akartam, hogy kiment a fejemből, de nem tudtam, mert Zayn hamarabb reagált nálam.

- A nyugati szárny az én feladatom volt... - suttogta szemlesütve. - Azt hittem sikerül ma reggel megcsinálnom, de elfelejtettem.

- Mi? - pislogtam értetlenül, mire ő hátulról megbökött, hogy maradjak csöndben.

- Zayn Malik. Büntetőmunka! Az elkövetkezendő két napban csak te mosogatsz! - osztotta ki Emma Zayn-t, majd újra rám nézett. - Örülök, Savannah, hogy nem a te hibád volt. Már kezdtem aggódni, hogy mi van veled. Az utóbbi hétben egy kicsit megváltoztál...

- Öhm... - motyogtam, mert nem tudtam hogy reagáljak, hogy mint egyetlen ötlet, Zayn-t bökdöstem, hogy vallja be az igazat. De ő csak bűntudatosan ácsorgott mellettem és meg sem szólalt.

Emma kiment a házból, hogy ellenőrizze Adrienne és Ray munkáját, én pedig azonnal Zayn felé fordultam.

- Megőrültél? 

- Nagyon szívesen. - mosolygott.

- Ugye tudod, hogy Emma nem viccel? Ha nem csinálod, amit kell, kihajít. És akkor oda a közmunkádnak... És így stúdiózni sem mehetsz el, mert nem fog elengedni.

- Uh, tényleg... - túrt a hajába. - Nem gáz, megoldom. 

Megforgattam a szemem, de közben igenis boldog voltam. Kihúzott a pácból! 

- Köszönöm. - suttogtam alig hallhatóan. Sokkal jobb lett volna, ha én kapom a büntetést. Igazságtalan...

Zayn és én hétfő este tehát mosogattunk. Nekem nem kell volna, de biztos nem hagyom egyedül. Tehát, így körülbelül egész nap együtt voltunk, amúgy örültem, hogy este együtt mosogatunk, mert amúgy is el akartam neki magyarázni ezt az egész Mike és én dolgot, mert látom rajta, hogy zavarja, hogy nem tudja, most mi van.

- Oké, már csak egymillió tányér van hátra... - mérgelődött, és a habos vízbe nyúlt, hogy kivegyen még egyet.

- Bocsánat. - konyult le a szám. - Az én hibám. - emlékeztettem miközben szárazra töröltem a tányérokat.

- Elfelejtetted. Megesik az ilyen. - vonta meg a vállát, én pedig csillogó szemekkel néztem fel rá. - Szólnál Harry-nek, hogy kések a klipforgatásról? - váltott témát hirtelen.

- Mi?! - döbbentem meg. - Ma is mész forgatni? És hogy szóljak Harry-nek?

- Vizes a kezem, úgyhogy nem hívhatom fel. Itt az asztalon a telefonom, amúgy. - mutatott az iPhone-jára, és közben véletlenül lecsapott vízzel.

- Grr. - morogtam rá, amiért tiszta víz lett a pólóm. 

Megfogtam Zayn telefonját és kérdőn pislogtam rá, de ő csak dudorászva súrolta a tányérokat, úgyhogy feltaláltam magam és feloldottam a billentyűzetet. A háttérképe... egy lány volt. Perrie Edwards. A Little Mix-es csaj. Akivel jártak, de szakítottak. Óriási hír volt fél éve. És neki ő a háttérképe. Összeszorult szívvel bámultam a kijelzőt, ami Zayn-nek is feltűnt, úgyhogy gyorsan a segítségemre sietett, és megmutatta, hogy lépjek be a névjegyzékbe. Úgy tettem, mintha az zavart volna össze, hogy nem tudom a telefont kezelni, pedig azzal nem lett volna bajom. Tárcsáztam Harry Styles-t. Jesszus. Hány millió lány lenne a helyemben?

- Hali Zaaaayn. - szólt bele Harry, de a háttérzajtól gyakorlatilag nem lehetett hallani mit mond.

- Szia. Savannah vagyok és Zayn megkért, hogy hívjalak fel és mondjam el, hogy késik a forgatásról...

- És meg kell szöknöm a táborból. - tátogta Zayn.

- ...És meg kell ehhez szöknie a táborból. - tettem hozzá grimaszolva.

- Oh. - hümmögött Harry. - Érte menjünk?

- Érted jöjjenek? - tolmácsoltam.

- Nem kell. Taxival megyek. - rázta meg a fejét Zayn.

- Nem kell. Taxival megy. - adtam tovább Harrynek.

- Oké.

Elgondolkodva raktam vissza a helyére a telefont, és próbáltam nem mutatni azt, hogy mindjárt eltörök pár tányért mérgemben. Miért Perrie a háttérképe? FÉL ÉVE szakítottak! Hat hónap alatt nem cserélte le? 

- Most mi van? - fordult felém Zayn.

- Hogyhogy mi van? - adtam az ártatlant.

- Két perce meg sem mozdulsz.

- Nincs semmi. 

- Higgyem is el?

Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Összeszorított fogakkal folytattam a törölgetést és ahogy végeztünk rohantam fel a szobámba. Ez van. Féltékeny vagyok és megsértődtem.

Szerdáig nem beszéltünk. Nagyon-nagyon hiányzott már az, hogy együtt nevessünk, mert az ő közelében mindig jó kedvem van, biztonságban érzem magam és... Lerövidítve: az ő közelében úgy érzem magam, mint ahogy egy lány szokta magát érezni, hogy az a fiú áll mellette, akibe szerelmes. 

Katie-nek is feltűnt, hogy milyen elveszetten érzem magam Zayn nélkül ezért gyorsan belém is kötött, mikor szerda délután a gyerekekkel kilovagoltunk a dombhoz.

Leszálltam a lóról, úgy, ahogy a többiek is. Megérkeztünk a dombhoz. Amúgy már nincs egyes és kettes csoport, már az egész tábor együtt van mindig. Így sokkal jobb. Vagyis sokkal nehezebb. Állandóan látom Zayn-t. Direkt mindig mellettem megy el. Állandóan Katie-vel van. Én meg visszavágásként Mike-kal töltöm a napjaim. Szegény Mike, tisztára kihasználom.

- Mindenki kösse ki a lovát egy tetszőleges fához! Ellenőrizni fogom a csomókat! - kiabálta Ray, hogy mindenki hallja. 

- Mit fogunk csinálni? - lepődtem meg. Ha ki kell kötni a lovakat, akkor hosszabb távra maradunk.

- Papírrókákat keresnek majd az erdőben. - nevetgélt Mike.

- Oh...  Honnan vannak papírrókáink? 

- Katie és Zayn egész délelőtt azokat csinálták. - válaszolta.

- Ja, értem...

- Mitől vagy mostanában rosszkedvű? - kérdezte és most figyeltem meg először, hogy napsütésben még feketébb a haja. 

- Nem vagyok rosszkedvű. - hazudtam és azonnal el is fordultam, így majdnem beleütköztem Katie-be, akibe szokásához hívem Zayn-en lógott.

- Nem tudsz odafigyelni? - nézett rám lesajnálóan.

- Hagyj békén. - szóltam halkan, de magabiztosan. Sosem hagytam, hogy piszkáljanak, ha bárki belém kötött, elővettem azt a hangsúlyomat, amitől hirtelen mindig komolyan vettek.
- Hah. - szisszent fel Katie, gondolom meglepődött, hogy nem hagyom, hogy állandóan megalázzon. - A kis Savannah Sorin úgy látszik a sarkára áll.
Fagyos pillantást vetettem rá és vártam, hogy történjen valami. Én tuti nem fogok visszaszólni neki, mert abból őrült nagy vita lenne. Igazából már nem is számítottam Zayn támogatására, úgy állt ott Katie mellett, mint a kiskutyája, a kék zsebes pulcsijának a madzagját vizsgálgatta, látszólag annyira elfoglalta ez, hogy azt sem vette észre, hogy már megint veszekedünk Katie-vel. Csalódott pillantást vetettem rá, és ott hagytam őket.
Amíg a gyerekek papírókákat kerestek az erdőben a segítők meg Katie és Phil szétszóródva dumáltak valahol. Unatkoztam, ezért felhívtam a főbérlőt, hogy esküszöm, kifizetem a lakbért, és tényleg-tényleg viszem szombatra a pénzt, csak nem tudok innen elszabadulni. El is terveztem magamban, hogy ezt hogy fogom neki előadni -nem valami megértő személy- és tárcsáztam...
Komolyan, remegett a kezem, mert féltem, hogy azt mondja, hónap végéig húzzak el a lakásomból.
 - Hallo. - szóltam bele halkan.
- Savannah?
- Igen... Csak szeretnék szólni, hogy... - vettem nagy levegőt. - Szombaton jó, ha befizetem a lakbért? Esküszöm, nem kések többet...
- Nem késtél. Már befizetted. - a telefonon keresztül is hallani lehetett a meglepetést a hangjában.
- Nem, én nem. - döbbentem meg én is. Úgy látszik, nagyon nem értjük egymást.
- Hát nem pont te. Helyetted kifizette a srác, akivel múltkor voltál.
- Zayn?!
- Aha. Az X-faktoros srác.

- Úristen... - oké, egyszerűen nem találok szavakat. Most erre mit mondjak? Halk sípolás jelezte, hogy Peter letette a telefont. Én pedig körülbelül sokkos állapotban tettem zsebre. Oké... Oké... Tehát Zayn kifizette a lakbérem, átvállalta a felelősséget a hanyagságom miatt és én mégsem szólok hozzá napok óta. Egy szemét vagyok. Dehát egyszerűen nem tudom őt megérteni... 

Még aznap bocsánatot kértem tőle, amiért meg voltam sértődve. Viszont az okot továbbra sem mondtam el neki, és nem is fogom soha. Legyen az én titkom. Na igen, ezt elmondtam neki is...

- Sajnálom Zayn, amiért napokig hozzád sem szóltam. - halványan elmosolyogtam és a barna szemeibe néztem, amiket alig láttam, mert elvakított a nap. Hallottam, hogy a gyerekek már jönnek vissza az erdőből, ezért gyorsan el kellett mondanom. - Szóval bocsánat. - vontam meg a vállam.

Zayn leült egészen szorosan mellém a fűbe, így végre nem kellett felnéznem rá. A nap sugarai lágyan melegítették az arcomat, miközben a levegőben már érezni lehetett a közelgő eső illatát. Imádom ezt az időjárást.

- És amúgy miért is volt ez az egész?

- Maradhatna az én titkom? - húztam össze magam.

- Igen, de csak azért, mert nekem is van egy titkom.

Oh... Ezt kár volt elmondania, akkor legalább nem azon gondolkoztam volna mindig, hogy rejteget valamit...

Péntek este óriási veszekedés volt az ebédlőben. Az egész azzal kezdődött, hogy Macy Katie helyére ült. Katie visított, hogy ő akar Zayn mellett ülni. Zayn erre felment az emeletre, hogy üljön mindenki oda, ahova akar. Katie majdnem megtépte Macy-t, amiért "bekavart és elüldözte" a nagy szerelmét. Emma persze kirohant, hogy megnézze mi történik, és annyit látott, hogy Macy elé tartom a kezem és ordítok, hogy hozzá ne merjen nyúlni. Hm, na, ebből szépen Emma arra jutott, hogy én megtámadtam Katie-t, és a gyerekek akármennyire bizonygatták, hogy ártatlan vagyok, Emma nem hitt nekünk és rendesen leszidott. Azt hiszem kezdi megbánni, hogy felvett ide segítőnek. 

Szombat reggel mindent elmeséltem Zayn-nek, aki megvigasztalt, ráadásul azzal próbált nyugtatni, hogy "holnap kiderül a titka". De ezt nem vidáman mondta... Megijesztett.

Tehát itt tartunk. Szombat van, egyedül ülök a szobámban és gondolkozok. Lassan felálltam a szőnyegről, kimentem a szobámból és lesétáltam a lépcsőn. Olyan furán éreztem magam. Eltelt a második hét is, mégsem érzek semmit ezzel kapcsolatban. Mindennél jobban nyomaszt ez az egész szerelem-ügy, amibe belekevertem magam. Szerencsétlen vagyok, mert minden napomat Zayn-nel töltöm, mégsem bírok annyit kinyögni, hogy "hé, tetszel nekem, sőt...". És tudod miért nem? Mert félek, hogy akkor oda a barátságunknak. Zayn kedves, ezért nem nevetne ki, de elmondaná, hogy semmi esélyem. Viszont onnantól kényelmetlen lenne, ha beszélgetnénk, ezért inkább kerülnénk egymást, és ez az, amit nem akarok.

Odakint egészen hideg volt, érezni lehetett a közelgő vihart. A nap éppen most megy le, az egész ég halványsárga és rózsaszín. Gyönyörű. Elbűvölten ültem le a vizes fűbe, nem különösebben érdekelt, hogy megfázhatok. Ha a múltkori esőzést túléltem, akkor mindent túl tudok.

- Nem fázol? - összerezzent Zayn hirtelen megszólalásától. Esküszöm, fogalmam sincs mikor jött ide, mert nem hallottam és végig a földet néztem. Most is csak a fűcsomókat tépkedem. 

- Nem. - motyogtam, továbbra is a fűszálakon tartva a tekintetem.

Távolról nevetés ütötte meg a fülem, amire felkaptam a fejem. Ray és Adrienne kézen fogva futottak keresztül az udvaron, majd megálltak az istálló falánál, ahol szenvedélyesen csókolózni kezdtek.

- Oké, csak én nem vagyok az a naplementében rohangáló, majd csókolózó típus? - kérdeztem pesszimistán.

- Pedig a lányok általában azok. - nevette el magát halkan Zayn.

- Neked nincs olyan furcsa érzésed? Valami megváltozott... - tereltem a témát és próbáltam magyarázni a kijelentésem, miközben a lemenő napot csodáltam. - Huh, ezt milyen komolyan mondtam. Inkább hagyjuk ezt a témát. - vontam gyorsan vissza.

- Nem, ne hagyjuk. Igazad van. Megváltozott valami és valaminek vége is lesz. - bólogatott.

- Minek lesz vége? - fordultam most először felé.

- Tényleg hagyjuk ezt a témát. - mondta és közben megcsuklott a hangja.

Megvontam a vállam. 

- Ja, amúgy felhívtam a főbérlőmet - kezdtem hadarva. - és megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy miért nem fizettem ki eddig a lakbért. És tudod, mit mondott? Hogy kifizetted helyettem.

- Oh... - túrt Zayn a hajába és csillogó szemmel figyelt engem.

- Szóval: köszönöm. És ahogy tudom, visszafizetem.

- Nem kell.

- De igen. - zártam le a témát. - Hideg van. Szerintem bemegyek.

- Tessék. - vette le magáról a bőrdzsekijét és a vállamra tette. Meghatódva szívtam be azt a tipikus Zayn-illatot a kabátjáról és közben felfelé pislogtam.

Rámosolyogtam és valahogy az "az a perc" volt. Az a pillanat, amikor a fiú lágyan megcsókolja a lányt. Kirázott a hideg ettől az érzéstől, de nem tudtam elfordulni vagy megmozdulni, mert odagyökereztem. Csak néztük egymást... Időközben már besötétedett, de még mindent tisztán lehetett látni.

És nem az történt, amire számítottam. Zayn káromkodva felállt, és szószerint berohant a házba, miközben minden útjába kerülő dologba belerúgott. Megrémülve indultam utána, majdnem elestem valamiben, de nem érdekelt. Szinte feltéptem az ajtót, és az irányt egyenesen Zayn szobája felé vettem. Amit ott láttam, megdöbbentett. Zayn sietve dobálta be a cuccait a bőröndjeibe, és szitkozódva próbálta bezipzározni a feszülő táskákat.

- Mit csinálsz? - visítottam.

Zayn felpillantott rám, aztán folytatta.

- Mit csinálsz? - ismételtem meg még kétségbeesettebb hangon.

- Pakolok. - morogta.

- Miért?

- Mert vége van.

- Minek?

- Mindennek.

- Nem hiszem el! - nyögtem.

- Mondj egy jó indokot, és esküszöm maradok.

- Öhm. A törvény. - mondtam gondolkozás nélkül. - Muszáj maradnod, mert itt kell dolgoznod.

Zayn keservesen elröhögte magát. Nagyot nyeltem és figyeltem, ahogy maga után húzza a bőröndjeit. Ennyit nem tudott egy perc alatt bepakolni. Ő már előre megcsinálta...

Egészen a farm kapujáig rohantam utána, ahol aztán megállt és folyamatosan az óráját nézve várt valamire. Gondolom a taxira. Halálsápadtan és összetörve sétáltam mellé.

- Ezt itt hagytad. - adtam vissza a kabátját és gyors léptekkel visszamentem a szobámba. A kezemmel takartam az arcomat. Soha, de soha nem éreztem ekkora fájdalmat, pedig nem kevés rossz történt már velem. Mindenkit elveszítek. Te jó ég, szinte érzem ahogy szétszakadok. Kapkodtam a levegőt és felbotorkáltam az emeletre. Úristen... Zayn elment.

13. rész - Elfeledett emlékek

 Sziasztok! Új rész, remélem tetszeni fog.:) Köszönöm az előző részhez érkezett két kommentet <3

7. nap
- Oké, elmegyek fogat mosni és átöltözni, rendben? - kérdezte halkan Zayn.

- Oké. - bólintottam halvány mosollyal és már csak azért is elindítottam a Titanicot. Igazából nem is vagyok kíváncsi rá, csak azért nézem, hogy eltereljem a figyelmem. Ezerszer láttam már, minden szavukat velük ismétlem, semmi újat nem tud már nekem mutatni, mégis imádom. Pár percig néztem, aztán Zayn visszajött én pedig ösztönösen megállítottam. Régen anyáék mindig, mikor elmentek mellettem, megnézték, hogy éppen mit nézek, csinálok a neten, tehát berögzült, hogyha valaki jön le kell állítani és félre kell tenni.
- Te most filmet fogsz nézni? - vonta fel a szemöldökét, és még a félhomályban is ki lehetett venni az arcáról, hogy mindjárt összeesik, annyira fáradt.
- Nem. Kikapcsolom. - ráztam meg a fejem, majd valóban leállítottam és félretettem a tabletemet. - Ööö... - harapdáltam a szám szélét.
- Mondd. Amúgy kinyithatom az ablakot?
Kitágult szemekkel pislogtam rá, amire ő felnevetett. Nem csodálom, kábé úgy nézhettem ki, mint egy aranyhal. De most komoly ki akarja nyitni? Odakint életveszélyes vihar tombol, kész csoda, hogy még élek, ő meg kinyitná...
- Hát... A te ablakod. De ha megfagyunk vagy elfúj minket a szél, belénk csap a vihar vagy...
- Oké, tehát nem. Legyél már optimistább! "Elfúj minket a szél, belénk csap a vihar"? - ismételgette a szavaim, kislányos hangon, mire én hangosan felkacagtam.
- Csak vicc volt. Amúgy izé... - nézegettem a körmeimet. - Most mi van?
- Érthetőbben? - vigyorgott Zayn, és ez az a vigyor, ami a kedvencem tőle. Hjaj...
- Tehát ha én nem tudok visszamenni a szobámba... Nem engeded, hogy a folyosón aludjak... Akkor most hol fogok? - fogalmaztam meg szépen lassan, nehogy félreérthetőt mondjak. Közben gondosan ügyeltem, hogy egy pillanatig sem nézzek fel, csak nyugodtan üljek a padlón és tanulmányozzam a szekrényt.
- Mondjuk az ágyban? - Zayn amolyan "mi ezen a kérdés?!" fejet vágott hozzá.
- Hát de...
- Álmos vagyok. - szólt határozottan, mire én negyed másodperc alatt bebújtam a takaró alá. - Köszönöm. - kuncogott.
Pár perc múlva sem fogtam fel a dolgokat... Erre az egészre csak annyit tudok mondani, hogy: nem-hiszem-el. Egyfelől hihetetlenül jó, hiszen ki tudja, leszek-e valaha még egyszer ilyen közel hozzá? Másfelől viszont... Holnap visszamegyek a szobámba (vagyis ma, mert már túl vagyunk az éjfélen) és onnantól megy minden ugyanúgy. Elgondolkodva megfordultam és épphogy nem estem le az ágyról. Hát igen, egy személyre tervezték...
- Miért nem alszol még? - hallottam magam mellől olyan halkan és motyogva, hogy alig értettem.
Újra visszafordultam, hogy válaszolni tudjak.
- Mert nem tudok. - az én hangom tiszta és érthető volt, egy csepp álmosság nem volt benne. - Ilyenkor még mindig ébren vagyok...
- De miért...? - emelte fel egy kicsit a fejét, de aztán visszaesett a párnára.
- Mert nem tudok... Képzelheted milyen. Főleg, hogy most még vihar is van... - fejeztem be a mondatot egyre vékonyodó hangon.
- Ennyire félsz a vihartól?
- Aha.
- Fura. Hogy nem szoktál hozzá ennyi idő alatt? Vagy nem Londonban születtél? - kérdezte egy kicsit éberebben.
- De. De, itt születtem. Csak egyszerűen nem tudom elviselni... - vontam meg a vállam. - Hány óra van?
- Várj, megnézem. - mondta, aztán a párnája alól előszedte a telefonját, megnyomott az oldalán egy gombot és felém tartotta.
- Oké, látom. - szóltam hunyorogva, mert a hirtelen fénytől könnyezni kezdtem. - Mindjárt egy óra. Holnap kell valamit csinálni?
- Aha. Pénteken kaptuk meg a feladatokat, nem emlékszel?
- Jaaa. Dehogynem. Nem akarok szobákat takarítani. - ráztam meg a fejem. - Semmi kedvem. Te mit kaptál?
- Öhm... Asszem én is szobatakarítást. De én a másik szárnyat. - gondolkodott el, és olyan zavaró volt, hogy semmit nem láttam belőle. Csak egy-egy villámlásnál láttam az arcát.
- Oké. Hány óra van? - suttogtam.
- Utoljára fél perce kérdezted. - nevetett fel Zayn. - Mindjárt egy. És szerintem álmos vagy.
- Most igen, az előbb még nem voltam az. - lepődtem meg.
- Akkor szerintem al...
Éreztem, ahogy a nap egyre magasabban kúszik fel az égen. Az ablak tárva-nyitva, de nem hideg  levegő árad be, hanem kellemesen friss. Képtelen vagyok kinyitni a szememet, túl sötét van még ahhoz. Álmosan fordulok megint a bal oldalamra és érzem, hogy valami nem stimmel. Biztos, hogy a saját ágyamban vagyok? Egyszerűen nem érdekelt, hol vagyok. Egyet tudtam: hogy még aludni szeretnék. Olyan fura, valami akkor sem oké. A fény hátulról jön, de az én ablakom az ággyal szemben van... Nem tudom... Zzzz. Zzzz. Hallottam pár centiről. Ki a fene hív ilyenkor? Egyáltalán miért van rezgőre állítva a telefonom?
- Hallo? - szólalt meg mellettem... Zayn?!
Mintha áram rázott volna meg, úgy ültem fel az ágyban. Egy pillanat alatt átfutott az agyamon millió kérdés, de a következő másodpercben minden eszembe jutott. Vihar, kicsapott ablak, Zayn, minden.
- Csss! - tartotta Zayn a mutatóujját a szája elé.
Aprót bólintottam, majd szétnéztem. Először is: Zayn szobájában sokkal nagyobb a rend. Sehol semmi szétdobált cucc, össze-vissza letett könyvek, és még sorolhatnám. Vagy csak én vagyok ennyire rendetlen?
- Muszáj? - sütötte le a szemét Zayn. - Nem. - válaszolta nem sokkal később. - Nem igazán. ... Jó, oké. ... Persze, elintézem, de... Ha engednél szóhoz jutni... Aha. Oké. - dobta el fölöttem a telefonját, ami pont az éjjeliszekrényre esett. - Bocs, hogy felébresztettelek. - nézett rám gyengéden.
- Nem ébresztettél fel. - mosolyogtam rá, hogy ne legyen bűntudata.
Megdörzsöltem a szemeim és kinyújtottam a lábaim, ami nem volt túl jó ötlet, mert közben megrúgtam Zayn-t. Oké, megint elfelejtettem - ez egy egyszemélyes ágy.
- Bocsi. - húztam félre a szám. - Hány óra van?
- Megőrjítesz ezzel a kérdéssel. - csapott a fejére. - Kis időmániás. Amúgy ott a telefonom, megnézheted.
- Oké. - nyúltam oda érte. - Öt negyvenöt. Ki hív téged ilyen korán? - grimaszoltam. - Hogy érted azt, hogy megőrjítelek ezzel a kérdéssel? - esett le, hogy mit is mondott.
- Hát.. Éjszaka egy csomószor megkérdezted.
- Én? - lepődtem meg.
- Nem emlékszel rá?
- Mmm. Az baj? - pislogtam hitetlenkedve.
- Nem. Gondoltam, hogy álmos vagy, pedig nem tűntél annak. - ráncolta a homloka.
- Uh, de ugye nincs amnéziám? - pánikoltam.
- Dehogy. - legyintett. - Csak álmos voltál.
- Oké. - nyugodtam meg azonnal. De én egyszerűen tényleg nem emlékszem rá. - Ugye mást nem mondtam? Mondjuk hülyeségeket? - rémültem meg, mert ha álmos vagyok, nem figyelek arra, hogy miket beszélek.
- Nem mondtál hülyeségeket. És amúgy azért hívtak - sóhajtott fel, és bár nem kérdeztem, mert magánügynek tartottam, mégis magyarázkodni kezdett. - hogy szóljanak, hogy hétre érjek be a stúdióba. Új számokat veszünk fel.
- Értem. Az jó... gondolom. Mármint egyszer mondtad, hogy szereted ezt csinálni. - emlékeztem vissza, majd kinyújtózkodtam. Nem volt még erőm felkelni, pedig egyre furább volt Zayn-nel egy ágyban feküdni. Ráadásul... - Jesszus, ez a pizsama van rajtam?! - eszméltem fel és próbáltam nyugodt lenni. Oké, miért nem dobtam még ki ezt a hálóinget? Annyira rövid, egyáltalán nem illik hozzám. Aaaaa...!
- Ja, észrevettem már. - nevetett fel és az egész arcán tükröződött valami... valami sunyi. Igen, ez a megfelelő szó.
- Ezt hogy érted? - kaptam rá a tekintetemet.
- Úgy, hogy észrevettem már. - vigyorgott.
- Oké, inkább nem akarom tudni. - jelentettem ki gyorsan, elsápadtan. - Asszem megyek. Még haza kell mennem, ki kell mosnom az összes cuccom meg ilyenek.
Nem nagyon hagytam időt neki a válaszadásra, mert bár kialvatlan voltam, mégis sebesen pattantam ki az ágyból, és pár másodperc múlva már a saját szobámban voltam, ahol sokkal, de sokkal hidegebb volt. Azonnal az ablakhoz szaladtam és könnyedék becsuktam. Körülbelül fél óra telt el, mire végre kiléptem az udvarra. Friss levegő, párás fű és szénaillat. Imádom. Gondolkodás nélkül az istálló felé vettem az irányt, hogy megnézzem minden rendben van-e. Igazából tudom, hogy semmilyen kárt nem tett benne a vihar, mégis muszáj ellenőriznem.
A lovak közé belépve ellepett a boldogság. Mindegyik állat látszólag rendben volt, minden ugyanúgy volt, ahogy lenni szokott. Közelebb léptem Vortex-hez. Nem tehetek róla, ő a kedvencem, mindig sokkal többet simogatom, mint a többit.
- Szia, Savannah...
Megpördültem és a sarokban ülő Mike-ot láttam meg.
- Megijesztettél. - méregettem furcsán a srácot, mert nem értettem miért nem szólt már percekkel ezelőtt, hogy itt van. - Szia Mike. Mi a baj? - kérdeztem ösztönösen, mert egy átlagos ember nem szokott ok nélkül a lehajtott fejjel a sarokban ücsörögni.
- Hosszú. - legyintett, de én nem hagytam annyiban. Leültem mellé felhúzott térdekkel és kértem, hogy mondja el. - Volt már olyan, hogy egy barátod elfelejtett téged? - nézett rám szomorkásan.
- Persze... - feleltem bosszúsan, mert egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány "barátom" felejtett el egyik napról a másikra.
- Oké. Akkor már érted, mi a bajom...
- Ha csak úgy elfelejtett téged, akkor nem volt igazi barát, ne foglalkozz vele. - tanácsoltam, bár tudom, hogy valamivel csak úgy nem foglalkozni lehetetlen.
- De igazi barát volt. - vonta meg a vállát Mike csalódottan. - Ezer éve ismertem meg, annyira jóban voltunk, bármit megtettünk volna egymásért, aztán egyszer csak nincs többé barátság...
Ahogy mesélte egyszerűen összeszorult a szívem. Mike eddig annyira hallgatag volt, talán mind egy csalódás miatt volt? Nem tudom, de a lényeg, hogy annak ellenére, hogy nem is ismerem őt, fontos, hogy ne érezze rosszul magát... Szeretném felvidítani. Nagyon empatikus vagyok, nem tudom elviselni, ha valaki szomorú a környezetemben.
Egy vastagabb földre hullott szalmaszálat törögettem kisebb darabokra az ujjaim között, miközben folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mit tudnék mondani Mike-nak, ami nem közhelyes és talán segíthetek neki. Öhm...
- Uramisten. - emeltem fel a fejem holtsápadtan. - Mike? Hogy felejthettelek el? Mike? - ismételgettem kétségbeesetten.
Rólam volt szó. Mike rólam beszélt... Emlékszem rá! Tíz éves voltam és a táborba érkeztem. Mindenki ismert mindenkit, kivétel mi ketten. Én és Mike ugyanis idegenek voltunk, az első napokban szinte senkivel sem beszéltünk. Aztán valamiért mi ketten elkezdtünk egymással beszélgetni, ha jól emlékszem, a lovakról. Onnantól elválaszthatatlanok voltunk, állandóan együtt lógtunk, mint két testvér. Mindigis a bátyámként néztem rá.
- Nagyon sajnálom. - suttogtam üveges szemekkel, magam elé meredve. - Sajnálom. Ez... Én... - motyogtam, de semmi értelmes nem jutott az eszembe. - Huh...
Az összes gondolatom csak Mike körül forgott, minden más eltűnt a fejemből. Minden emlék hirtelen belémhasított. Hogy felejthettem el a gyerekkori legjobb barátomat? Miért nem ismertem meg az arcát vagy a nevét? Miért nem beszéltünk egymással majd' öt éven keresztül? Emlékszem, mikor a tábornak vége lett...
Itt állok tízévesen, két copfban a farm kapujában és várom anyáékat. Az egész tábornak most vége. Egyszerűen nem hiszem el. Próbálom nem mutatni a külvilág felé, mennyire rosszul vagyok. Fogunk még találkozni Mike-kal? Ha igen, vajon ugyanolyan jóban leszünk? Rémült arccal fordulok a mellettem álló fiúhoz, erősen koncentrálva arra, hogy vidámnak tűnjek.
- Ugye írsz majd? - teszem fel félve a kérdést.
- Persze. De akkor te is fogsz, ugye? - csillan fel a szeme.
Hevesen bólogatok és a szemem sarkából Emma nénire pillantok, aki éppen Sophie anyukájával beszél, így nem veszi észre, mennyire kétségbe vagyok esve.
- És sokat is fogunk találkozni? Nem fogtok elköltözni a világ másik végére?
- Ami azt illeti... - kezd bele Mike, én pedig elsápadok. - Anya múlthéten felhívott és mondta, hogy... elköltözünk. De nem messzire. 
- Hova?
- Skócia északi részére. Anyáék ott kaptak munkát.
- Miért nem mondtad el?! - kiabálom az arcába, amire sokan odafordulnak.
- Mert nem tudtam hogyan. - vonja meg a vállát.
- Aha, persze. Annyit kellett volna csinálnod, hogy elmondod. - jelentem ki csalódottan. - Tehát akkor ezért nem mondtad soha, hogy találkozni fogunk. Mert nem lesz semmilyen találkozó, ugye?
- Miért ne lehetne? 
- Mert messze leszünk egymástól.
- És? Azt hittem meg fogod érteni, nem én tehetek erről.
- Tudom... Bocsi. Akkor sokat írunk majd? És nagy korunkban szomszédok leszünk?
- Aha. - bólogat boldogan Mike. - És lesznek lovaink.
- És farmunk. - teszem hozzá széles mosollyal. - Olyan jó lesz.
Egy autó kanyarodik be, és megáll szorosan mellettünk.
- Jöttek értem. - suttogja Mike. - Szia. - néz a szemembe, majd bepakolja a cuccait a csomagtartóba. Szomorúan nézem minden mozdulatát. 
- Sziasztok! - köszön el még egyszer. - Viszlát Emma néni. Szia Savannah. 
Beszáll az autóba és lelkesen integet nekem. Én azonban csak állok ott és meg sem bírok szólalni.
Ma már tudom, hogy akkor láttam őt utoljára. 

12. rész - Szivárvány

Sziasztok! Szombat=új rész. Remélem tetszeni fog nektek és megajándékoztok a kommentjeitekkel. <3

SAVANNAH SORIN SZEMSZÖGE

Itt álltunk az ajtó előtt, mikor hátulról megölelt. El sem hiszem, hogy megtörtént. Nem tudom elhinni. Mindez pár órája történt. Csak úgy adtam egy puszit az arcára, ő pedig fél perc múlva elrohant. Mivel zavarhattam el? Megint én tehettem valamit tönkre. A kedvencem az, hogy azt hiszem, talán ebben a pillanatban megváltozik valami köztünk, és ő is belém szeret, de nem ez történt. Miért nem fogom fel, hogy semmi értelme egy olyan fiú után futni, aki talán észre sem vesz engem? Illetve észre vesz, de semmi jelet nem mutat arra, hogy több lennék, mint egy barát.

Miután eltűnt, én még ott álltam az ajtóban több percig és bámultam utána. Talán majd a következő másodpercben visszajön. De nem, vártam negyed órát és nem jelent meg. Megint én értettem félre a dolgokat, én képzeltem bele olyat, ami nincs. Mikor erre rájöttem, beszaladtam a lakásomba és az ágyamra borulva zokogtam majdnem egy órán keresztül. Sok idő volt, mire sikerült felfognom, hogy semmi értelme, annak, amit csinálok. Több millióan szerelmesek Zayn-be, nem csak én. És persze én előnyben vagyok, mert engem ismer is, de ez még mindig nem azt jelenti, hogy van is esélyem nála. Sajnos...

Sietve zártam vissza magam mögött a lakásom ajtaján. A gurulós bőröndöm csattogott az üres folyosón, és szinte éreztem, ahogy a szomszédok a pokolba kívánnak miatta. Nagy zajt csaptam magam után, de végre sikerült leérnek a földszintre. 

Talán nem kellett volna elmennem a táborba. Egy teljes hónapot vesztek így az életemből, amit akár munkával is tölthettem volna, mivel hogy nem vagyok milliomos. Ott a lakbér, a kaja, ja és az egyetem, amit szeptemberben kezdek? Kiszámoltam, és csak három félévre van pénzem, azt is csak az örökségemből tudom majd kifizetni...
A földszinten a bejáratnál gyorsan a fejemre húztam az esőkabátom kapucniját, majd kiléptem a szakadó esőre. Igazából én imádom a záport, a havat, mindent, egyedül a viharokat nem bírom elviselni. A papám mindig nevetett rajtam, hogy egy londoni lakos hogy félhet a vihartól, mikor körülbelül mindennap van. Azon csodálkozok, hogy a táborban eddig megúsztuk a nagyobb viharokat...
Dideregve húztam magamon össze az esőkabátot, ami valahogyan átázott, így éreztem, ahogy a pulcsim egyre vizesebb lesz. A bőröndöm alig bírtam magam után rángatni, mert szinte teljesen elsüllyedt a pocsolyában. Az első dolgom lesz, ha visszaérek a farmra, hogy kimosom őket, mert most minden csupa sár lett.
Szitkozódva futottam a szürke utcákon keresztül, mire végre elértem a megállóban. A busz, amivel mennem kellett volna, éppen akkor csukta be az ajtaját. Próbáltam rohanni felé, de annyi ember vett körül, hogy ez szinte lehetetlen volt. Lihegve torpantam meg a busz ajtajánál, a sofőr pedig észrevett és sietve kinyitotta azokat.
- Köszönöm. - pislogtam hálásan a férfira, és ledobtam magam az első ülésre, amit megláttam. Szó szerint reszkettem. A ruháimból több liter vizet lehetne kicsavarni, a hajam nedvesen tapadt az arcomhoz és érzem, hogy legalább megfáztam. Gyorsan felálltam az ülésről és idegesen fogtam meg az egyik kapaszkodórudat. Néhány ember érdeklődve rám emelte a tekintetét, amitől kissé zavarba jöttem. Oké, tény, hogy úgy nézek ki, mintha valami árvíztúlélő lennék, de azért nem kellene ennyire megbámulniuk, végülis nem én tehetek róla, hogy átázott az esőkabátom, a cipőm, meg úgy mindenem.
Majd' fél óra telt el, mire végre leszállhattam. Majdhogynem sírva rohantam a farm felé vezető homokúthoz, annyira fáztam. És egyszerűen bármit megtettem volna, hogy megszáradjak. Az eső ugyanúgy ömlött, de már kisütött a nap is legalább.
Abban a pillanatban, hogy húsz perc "séta" után beléptem a házba, elállt az eső. Gúnyosan vigyorogtam egyet, majd felvonszoltam magam az emeletre. Kicsit fura volt, hogy senkivel nem találkoztam eddig, de nem is volt kedvem ilyen állapotban belebotlani másokba. A szobámba érve azonnal átöltöztem, bár a nadrágot lerángatni magamról külön művészet volt, mert a víztől rátapadt a lábamra. Valahogy aztán mégis megoldottam, pár perc múlva már a fürdőszobában szárítottam a hajam. Néha-néha kipillantottam az ablakon, és megállapítottam, hogy odakint gyönyörűen süt a nap.
Este hatig tanultam az udvaron az egyik padon ülve, aztán mikor az agyam már csakis különbözőbbnél különbözőbb német szavakkal volt tele, felálltam, és bementem a házba. Az ebédlőbe érve meglepetten tapasztaltam, hogy éppen testvérvitába keveredtem. Emma és Phil a terem két végében álltak és egymással kiabáltak. Próbáltam észrevétlenül elsurranni mellettük, de nem sikerült.
- Savannah! - szólt rám hangosan Emma.
- I-igen? - álltam meg kelletlenül.
- Ugye, hogy nem kell lecserélni az ételbeszállítóinkat?
- Hát.. Szerintem nem... - ejtettem ki minden betűt nagyon lassan.
- Hihetetlen! - csapott az asztalra Phil. - A gyerekek egészségtelen ételeket esznek!
- Nem hinném. Nem, minden finom, friss és szerintem nem egészségtelen. Felmehetek? - pislogtam könyörgően Emmára, a németkönyvemet pedig pajzsként tartottam magam előtt.
- Persze. - bólintott idegesen.
Amilyen gyorsan csak tudtam felrohantam. Még a szobámban is hallatszott, ahogy vitatkoznak. Phil minek szól bele a tábor ügyeibe? Hiszen minden tökéletes így, ahogy van. Én nem akarom, hogy bármin is változtassanak, de ebbe nekem nincs sok beleszólásom. Viszont Ray és Adrienne tuti kiakadnak, ha Emma tesója szervezkedni kezd. Amúgy ők hol vannak? És Katie és Mike? És... Zayn? Még nem ért vissza, gondolom...
Tizenegy órakor, pont mikor már majdnem elaludtam kitört a vihar. Nagyot sóhajtva nyomtam a fejem a párnámhoz, hátha úgy nem hallom, de ez nem jött be, mert az összes villámlást tökéletesen érzékeltem.
A koromsötét miatt csak akkor láttam, ha a villámlott, mert az egy pillanatig bevilágította az egész szobát. A kezemmel folyamatosan próbáltam kitapogatni a telefonomat, de nem sikerült megtalálnom. Az ablakom hirtelen megnyikordult, én pedig ijedtemben majd' leestem az ágyról. Sikerült megtalálnom a telefonomat, amin pillanatok alatt feloldottam a billentyűzetet és bekapcsoltam rajta a zseblámpát. Lassan kibújtam a takaró alól, és mintha horrorfilmbe lennék lábujjhegyen közelítettem meg az ablakot. Karnyújtásnyira voltam tőle, mikor egyszercsak kicsapódott, ezzel egy időben óriásit sikítottam, a hideg levegő azonnal beáramlott a szobámba, én pedig hátratántorodtam és elestem tőle. A telefonom nekivágódott a falnak, és kialudt a fénye. Odakúsztam hozzá, megnyomtam a középső gombot és... Huh, felvillant a kezdőképernyő. Szerencsére nem lett semmi baja. Odadobtam az ágyamra, aztán felpattantam és próbáltam becsukni az ablakot, de a szél annyira fújta kívülről, hogy attól féltem kiveri az üveget. Elhúztam a függönyt, amivel azt értem el, hogy azt is elkezdte fújni, így a függöny másfél méteres magasságban lobogott, mint egy zászló. Oké, én ezt nem bírom tovább. Előszedtem a tabletem a szekrényemből és kiszaladtam a folyosóra. Magam mögött alig bírtam visszacsukni az ajtót, végül valahogy belerúgtam amitől becsapódott.
A folyosón kellemesen meleg volt, a szobák védték a vihartól, így le tudtam nyugodni. Bekapcsoltam a tablet-em, amihez körülbelül két hónapja hozzá sem nyúltam. Legnagyobb meglepetésemre ugyanolyan gyorsan bekapcsolódott. Elgondolkodva nyomogattam rajta dolgokat, beállítottam a fényerőt, kapcsolódtam a wifihez (segítőként tudom a kódot), majd online filmeket kerestem. Olyan film kell, ami teljesen eltereli a gondolataimat... Elsőre hirtelen a Titanic ugrott be, ezért rákerestem arra, és az elsőt, amit találtam, elindítottam.
Körülbelül a huszadik percnél tarthattam, mikor akkorát villámlott, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Kapkodtam a levegőt és a folyosó egyetlen ablakához rohantam. Semmit sem láttam, csak a sötétséget. Visszalépkedtem az ajtóm mellé, és visszaültem a földre. Ekkor jöttem rá, hogy fázok, mert csak a hálóingem volt rajtam, és hogy mennyire álmos vagyok. Elindítottam a filmet, de alig bírtam odafigyelni. Vajon belecsapott valamibe a villám? A lovak nem félnek? Tényleg, bezártam a lakásom ajtaját? Nem emlékszem rá...
- Savannah, mit csinálsz itt? - guggolt le mellém Zayn. Jesszus, hogy és mikor került ide?!
- A szívbajt hozod rám. - forgattam meg a szemem. - Filmet nézek. - fordítottam felé a Titanicot.
Zayn az arcomat fürkészte, én pedig továbbra is a képernyőre szegeztem a tekintetem.
- Ilyenkor? És itt? - faggatott tovább.
- Igen, mert vihar van, és félek a szobámban. - válaszoltam az igazságot.
- Jól van, állj fel. - nyújtotta felém a jobb kezét. Pár pillanat gondolkodás után elfogadtam, és engedtem, hogy felhúzzon.
- Úristen, mióta vagy itt?! - akadt ki. - Jéghideg a kezed!
- Öhm. Igen, mert fázom...
- És akkor miért nem öltözöl fel?
- Mert én tuti, hogy nem megyek vissza a szobámba. Kicsapta a vihar az ablakomat, és nem merek visszazárni. És hideg van bent. Ja, és ígyis-úgyis fel fogok fázni, mert szakadó esőben jöttem vissza. - soroltam fel.
- Ahh, S. Becsukjam az ablakodat?
- S?
- Igen, mi van vele?
- Így becézel? - pirultam el.
- Nem tudom, csak kicsúszott a számon.
- Oké.  - mosolyodtam el örömömben.
- Most mi van? - kérdezte, és közben a vigyorgásomat figyelte.
- Semmi. - húztam még szélesebbre a mosolyomat. - Amúgy meg ne, ne csukd be az ablakom, mert félek, hogy kiveri az üvegét a szél... - vontam meg a vállam. - Most értél csak vissza? - váltottam témát.
- Igen... Rendesen le lettem szidva így is. - suttogta lesütött szemekkel.
- Miért? - érdeklődtem szomorúan.
- Minden miatt. Hosszú. A lényeg, hogy ezentúl állandóan stúdiózni kell járnom, figyelnem kell, mikor, mit írok ki twitter-re, néha csak úgy ok nélkül sétálgatnom kell Londonban meg ilyenek. Kezdek beleőrülni. - túrt bele a hajába.
- Nem lehetne valahogy megoldani? Vagy szabadságot kivenni?
- Szabadságot? Ez aranyos volt. - nevetett fel halkan. - És a rajongóknak hogy mondanád meg, hogy most éppen szabadságon vagyok?
- Jól van na, nem gondoltam bele... - suttogtam kedvtelenül és magamhoz szorítottam a tabletemet.
Zayn elindult a szobája felé és kinyitotta az ajtaját.
- Gyere.
- Miért?
- Mert nem lehetsz egész éjszaka a folyosón.
- Nem fogok nálad aludni. - döbbentem meg.
- Nem tudom mire gondolsz, de nincsenek hátsószándékaim. - nevetett fel Zayn.
- Még jó. - kértem ki magamnak.
- Gyere már.
- Nem.
- Mindig ilyen makacs vagy?
- Aha. - bólogattam.
- Utolsó lehetőség, hogy a saját lábadon gyere... - közölte fenyegető hangon.
- Hogy értve? - lepődtem meg.
- Így... - kezdte és felém rohant. Egyszerűen felkapott és bevitt a szobájába.
- Tegyél leeee! - visítottam.
- Oké. - kuncogott és letett az ágyára.
- Úgy bánsz velem, mint egy ötévessel. - motyogtam dühösen.
- Mert körülbelül olyan makacs vagy, mint egy ötéves. - jelentette ki pofátlanul aranyos vigyorgással.
- Tehát ezentúl ha nem tetszik valami, megfogsz és arrébb teszel?
- Ja.
Kiborít ez a srác! De... mindent összevetve lehet, hogy pont emiatt szeretem ennyire. Annyira, hogy akármit megteszek érte, és ha sosem leszünk egy pár, én akkor is odaleszek érte. És tudom, hogy a tábor végeztével soha nem látjuk többet egymást, de én akkor is várni fogok arra, hogy talán egyszer összefutok vele. Ő hozta vissza az életembe a napsütést, kevesebb, mint egy hét alatt és ezét örökké hálás leszek neki.

11. rész - Minden rosszban van valami jó

Sziasztok! Köszönöm, hogy van két olvasóm <3 Ezentúl minden szombaton új rész lesz, ezt megígérem ;)

5. nap

ZAYN MALIK SZEMSZÖGE

Savannah pár perce viharzott be a szobámba, és jelentette ki, hogy megtaláltak a rajongók. De mégis hogyan? Ha Paul megtudja, ki fog nyírni... Márpedig most fel kell őt hívnom, mert ezt csak ő tudja megoldani.

- Hitesd el a rajongókkal, hogy máshol vagy. - gondolkozott hangosan Savannah, gyorsabban szedve a levegőt a kelleténél. - Vagy... vagy egyszerűen menj ki... Öhm, tényleg, miért kell titokba tartani, hogy itt vagy?

- Több ok miatt. Egy: mert ez büntetés, a közmunka helyett, és én elméletileg egy példakép vagyok, legalábbis Paul, a menedzserünk állandóan ezt hajtogatja. Kettő: A rajongóknak megígértem, hogy leszokok a cigiről és hár...

- Dehát nem is cigizel! - szólt közbe.

- Ja, körülbelül egy hete nem. Vagyis pontosabban azóta nem, mióta itt vagyok. - fejeztem be a mondatot ügyelve arra, hogy a nem járjon el a szám a részletekről. - Oké, felhívom Paul-t. - gondoltam egyet és lassan felálltam. - Tudnál nekem segíteni?

- Aha. - csillant fel Savannah szeme. - Miben?

- Az éjjeli szekrényem legfelső fiókjában van a tabletem. Csak kapcsold be és válaszolgass néhány tweet-re vagy kövess vissza valakit. És alul a válasznál állítsd át a tartózkodási helyet máshova, oké? 

- Oké... De... Mi van ha valamit elrontok? Mert az én tabletemen még soha nem rontottam el semmit, de ez mégiscsak a tiéd, és te világsztár vagy, tehát ha valamit félrenyomok, vagy rosszul válasz..

- Ugyan már. - fojtottam belé a szót, mire ő végre megértette, hogy megbízok benne és az sem különösebben érdekelne, ha valamit elszúrna. - Szóval most megyek telefonálgatni, meg szólnom kellene Emmának is... - soroltam, majd hangosan kifújtam a levegőt, próbáltam elrejteni, hogy nagyon magam alatt vagyok, de szerintem Savannah-nak így is sikerült észrevennie.
Kiléptem a folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót. Pár másodpercig elgondolkoztam azon, hogy így nem tűnik-e olyannak, mintha Savannah-t bezártam volna a szobámba, végül arra jutottam, hogyha akar, nyilván ki tud jönni a szobámból és...
- Hiányoztál Zayn. - nyitotta ki résnyire az ajtaját Katie és kikukkantott rajta. - Kimész a rajongóidhoz?
- Nem... - legyintettem és előkaptam a zsebemből a telefont. - Amúgy te voltál?! Te szóltál valakinek, hogy itt vagyok?! - akadtam ki.
Katie kitárta az ajtaját és odatopogott mellém. A rózsaszín magassarkújában majdnem magasabb volt, mint én.

- Hogy érted ezt? Miért lettem volna én? - kérdezte és az arca annyira ártatlan volt, hogy nem lehetett nem hinni neki. - De sajnos nem mondhatom el mi történt, mert megígértem neki... - húzta el a száját szomorúan.
- Kinek? - hajoltam közelebb, mert alig hallottam, amit mond.
- Savannah. Savannah-nak... De ennél többet tényleg nem mondhatok, mert barátnők vagyunk, és a barátnők nem mondják el egymás titkait.
- Mi?! Mi van? - nevettem fel gúnyosan.
- Miután Savannah észrevette, hogy mi van köztünk...
- Semmi nincs köztünk. - szóltam közbe egyre inkább vörösödő fejjel.
- ...bemérgesedett és felhívott pár embert... Ő hívta ide őket. Most hol van? Pont őt kerestem, hogy megmondjam neki, hogy nem volt jó ötlet... - rázta meg a fejét Katie bánatosan.
- Ez nem igaz. - suttogtam magam elé meredve.
Katie nagy levegőt vett és rám pislogott. Hazudik. Egyszerűen nem lehet igaza. Nem veszem be azt, amit mond, mert hülyeség. Az agyam szélsebesen járt és egyre csak azon gondolkozott, hogy miért nem hihetek neki. Mióta itt vagyok folyamatosan össze vagyok zavarodva, annyira, mint talán még soha. Valaki mond valamit, én pedig beveszem, aztán persze kiderül az igazság...
- Zayn, hát nem veszed észre, hogy Savannah utál téged? - kontrázott Katie és ennél a pontnál végképp elszállt az agyam. Mégis hogy mondhat ilyeneket? Vagy egyáltalán hogy találhatja ki ezeket?
- Erre nincs időm. - szóltam vissza halkan és a lehető leggyorsabban távoztam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy minél hamarabb leérjek az ebédlőbe. Hallottam, ahogy Katie magassarkúja folyamatosan koppan a lépcsőn, ezért bepánikoltam. Semmi kedvem még egyszer találkozni vele, ezért kinyitottam az első ajtót, amit találtam. Az pedig az első-segély szoba volt. Emlékszem arra, mikor először itt voltam... Második napja volt, hogy itt vagyok, és Savannah karjára tettem kötést. Tehát erről a helyről ő jut eszembe. Nem mintha a többi helyről nem ő jutna eszembe. Igazából bárhol, bárkivel vagyok mindig rá gondolok. Fogalmam sincs mi ütött belém.
Katie léptei egyre közeledtek, ezért még kisebbre húztam össze magam. Átölelt térdekkel bámultam a telefonom kijelzőjét, és ijedten ugrottam egyet, mikor hirtelen megszólalt a csengőhangom.
- Igen? - vettem fel egy pillanattal később.
- Mégis hogyan találtak rád? - kezdett bele a mondanivalójába azonnal.
- Fogalmam sincs. A táborból bárki lehetett. - vontam meg a vállam. - De most mit csináljak? - akadtam ki.
- Semmit. Ha csörög a telefonod, azonnal vedd fel. Intézek neked egy telefonos interjút.
- És az nekem miért is lesz jó? - vontam fel idegesen a szemöldököm, de erre a kérdésre már nem kaptam választ. Paul letette a telefont, én pedig mérgesen fújtam ki a levegőt.
Vártam pár pillanatot, majd bepötyögtem Harry számát és tárcsáztam. Amíg nem vette fel, Katie szavain gondolkoztam. Vajon igazat mond? Nem, nem hinném, mármint... Neeem, tuti, hogy hazudik.
- Zayn, itt vagy? - zökkentett ki a gondolatmenetemből Harry hangja.
- Ja.
- Oké... Ideges vagy?
- Ja.
- Miért? Várj, Paul hív. Mindjárt visszahívlak.
Dühösen tettem zsebre a telefonom és szinte kirúgtam az ajtót, amikor kimentem rajta. Annyira elegem van már mindenből. Csak egyetlen hónap, amíg nem tudok dolgozni. Így is szinte mindennap megkapom Paul-tól, hogy miattam nem tudjuk befejezni az új albumot. És igen, ez végülis igaz, hiszen megint én kaptam büntetést, csak ezúttal ez nem csak egy egyszerű fenyegetés volt, hanem közmunka, amit megérdemeltem... és aminek örülök. Huh, gondoltam volna valaha, hogy egyszer ezt fogom mondani? Hát nem... Pontosan két hete tudtam meg, hogy ide kell jönnöm, és majdhogynem őrjöngtem. Nyakunkon volt egy tonna interjú, fellépés, koncert, amit mind le kellett mondanunk - miattam. Persze ezt senki sem tudja. A hír bombaként robbant, hogy lemondtunk mindent, pihenésre hivatkozva. Ezt követően napokig tele voltak az újságok olyan hírekkel, hogy egyikünk halálos beteg, míg a másikunk ki akar válni a csoportból. Twitteren napokon keresztül trend volt a #OneDirectionÖrökkönÖrökké, mert a rajongók azt hitték feloszlunk. És itt tartunk most. A directionerek ki vannak akadva, mert azt hiszik vége a bandának. Pedig nem, csak éppen húzom az időt a táborral. Paul ezért akarta annyira, hogy időben felvegyük az új dalokat, mert ha kiadunk egy klipet akkor mindenki megtudja, hogy minden rendben, és nem fogunk feloszlani.
-Megcsináltam. - szólalt meg mellettem Savannah, mire nekem végre feltűnt, hogy már rég felértem a szobámba, csak éppen nem vettem észre. Igazából arra sem emlékszem, hogy elindultam, túlságosan elvoltam a gondolataimmal. Ijesztő.
- Mit?
- Hát... - nyújtotta felém az iPad-em. - Válaszolgattam. - felelte lassan.
- Ja, oké. - bólintottam homlokráncolva. Egyfolytában azon járt az agyam, hogy mikor hív Paul vagy Harry. - Köszi.
- Minden oké? Amúgy miért nem mondtad, hogy tízmillió követőd van twitteren? - kérdezte Savannah, és majdnem elállt a lélegzete. Halvány mosollyal az arcomon leültem mellé a szőnyegre.
- Mert nem tartottam fontosnak. - vontam meg a vállam.
- Nem fontos?! Ahogy kiírtam valamit, több ezren válaszoltak rá, még abban a pillanatban. És remélem nem rontottam el semmit. Nem nézed meg?
- Nem.
- De nézd meg. Légyszí. Mert ha elrontottam valamit, akkor utána én leszek a hibás. - hajolt közel hozzám, hogy kiskutya szemekkel nézzen rám.
- Oké. - vigyorodtam el és feloldottam a billentyűzárat. Pár másodperc múlva már a twitter-fiókomat nézegettem. Igen, csak nézegettem. Egyik válaszba sem olvastam bele, mert annyira nem volt kedvem... Egy valamin viszont megakadt a szemem. - Mindegyik végére tettél x-et?
- Aham. Mert te is úgy szoktad. - pirult el tök aranyosan.
- Hihetetlen vagy. - jegyeztem meg, mire ő csillogó szemekkel nézett rám.

6. nap

Tegnap egészen hamar rendeződött minden. Viszont egy valami kiderült. Jövőhét péntekig maradhatok itt és nem hagyhatom el a farm területét, sőt, lehetőleg a házból se menjek ki. Akkor ennyi erővel miért nem mehetek haza? Az X-Factor óta nem volt ilyen stresszes napom. Állandóan hívtak, hogy ezt, meg ezt csináljam, én pedig már kezdek végképp megőrülni. Délelőtt tíz van és még ki sem mozdultam a szobámból. Ráadásul ma szombat van, és ezen a nap akárki akármit csinálhat, tehát nekem le kell lépnem stúdiózni. És mivel Paul fél attól, hogy bárki meglát, ezért szinte meg kell szöknöm innen. Pontosan egy óra múlva kell az ebédlőben lennem, tehát fogtam magam és lebotorkáltam a lépcsőn. Kábé annyi kedvem volt hozzá, mint minden máshoz, magyarul semmi. Kihúztam az egyik széket és lehuppantam rá.
Fél órán keresztül ültem ott magányosan, közben zenét hallgattam, de oda sem figyeltem rá. Egyszer csak nyílt az ajtó, én pedig unottan kaptam oda a fejemet. Adrienne, Ray és leghátul Savannah lépett be rajta, mindhármukon látszott, hogy nagyon vidámak.
- Adrienne, ezt meg mégis honnan szeded? - kérdezte Savannah.
- Nem tudom. Kérdezd meg Ray-t is. - válaszolta nevetve Adrienne. - Hello Zayn. - vett végre észre.
- Szia Zayn. - köszönt egyszerre Savannah és Ray.
- Mi megyünk. Amúgy hol hagytuk Mike-ot? - nézett körbe Adrienne, majd megfogta Ray kezét és felsétáltak az emeletre. Közben úgy néztek egymásra, mintha most azonnal elolvadnának a szerelemtől. Amúgy én is így nézhetek Savannah-ra? Nem, én biztos nem... ugye?
- Hol voltatok? - fordultam felé.
- Kilovagoltunk a dombhoz. Aztán vissza. - ült le közben mellém.
- És csak nekem nem szóltatok?
- De szóltunk volna. Csak még aludtál. - mosolygott.
- Miért, mikor indultatok? Hat óta fent vagyok. Sőt, tulajdonképpen nem is aludtam... - gondolkoztam el.
- Asszem ötkor. De most mennem kell. Hazamegyek, mert hoznom kell pár új cuccot.
- Hol laksz?
- Londonban. Busszal odaérek 20 perc alatt. Tehát szerintem egykor már visszaérek. - számolgatott az ujjain.
- Gyere velem. - csillant fel a szemem. - Fél óra múlva mennem kell stúdiózni. És akkor nem kell a buszra várnod.
- Hű, köszönöm. De nem lesz ebből baj?
Megforgattam a szemem. Miért lett jobb kedvem hirtelen? Megőrülök Savannah-tól, esküszöm, megőrülök.
- Amúgy nem utálsz, ugye?
- Hmm? - motyogta, majd sötétbarna szemeivel furcsállóan nézett rám.
- Nem utálsz, ugye? - ismételtem meg.
- Mi? Dehogyis... Én szeretlek. - rázta meg a fejét, majd hirtelen elpirult. - Mármint, mint egy barátot.
- Ja, gondoltam.

Huszonöt perc telhetett el addig, amíg a taxit vártuk. Kapucniban kellett megtennem azt az egy méteres utat, ami az autóig vezetett, ami nem volt olyan vészes, mert amúgy is szakadt az eső. Teljesen besötétedett, és a távolban már villámlott is.
- Huh, de hideg van. - jegyezte meg Savannah, miközben elhagytuk a farmot.
- Nem fogsz megfázni?
- Túlélem... - vonta meg a vállát.
Kedvesen megkértem a sofőrt, hogy tegyen ki minket közvetlenül Savannah háza előtt, így nem kellett sokat sétálni az esőben.
- Biztos, hogy elkísérsz? Nem kellene inkább a studióba menned? - kérdezte a kelleténél hangosabban miután kiszálltunk, ugyanis a kocsik zajától alig lehetett hallani valamit.
- Majd elkezdik nélkülem.
- De miattam fogsz elkésni. - fürkészte a szemeim, majd kinyitotta az emeletes ház ajtaját. - Vedd fel a kapucnid, egy csomó lány lakik itt.
- Oké. - húztam a fejemre.
A harmadik emeleten járhattunk, mikor valaki hátulról ránk ordított.
- Sorin!
- Igen? - pördült meg a tengelye körül Savannah.
- Hol a lakbér? - kérdezte cseppet sem kedvesen.
- Öhm... Tudom, hogy elfelejtettem befizetni... - motyogta halkan. - De holnap visszajövök és elhozom a pénzt.
- Én is így gondoltam. - bólintott elégedetten a főbérlő. Savannah lesütött szemekkel ment tovább a negyedik emeletre.
- Mennyi pénz kellene? - hadartam el gyorsan a kérdésemet. Nem akartam, hogy Savannah meghallja.
- Sok.
- Oké, tessék. - nyomtam a kezébe egy köteggel. - De ezek után hagyja békén, megértette?
A kopasz pasi ledöbbenten számolgatta az ujjai közt szorongatott kisebb vagyont, majd furcsán nézett fel rám, és azt hiszem megismert. Mire bármit szólhatott volna, már eltűntem.
- Hol voltál? - nézett rám szórakozottan a lány.
- Sehol. Csak lemaradtam. Itt laksz? - tereltem a témát, és az egyik ajtóra mutattam.
- Aha. De előre szólok, hogy egy hete nem voltam itthon, tehát tuti rendetlenség van.
- Túlélem. - vontam meg én is vállam, pont úgy, ahogy ő a kocsiban.
Aztán... Nem tudom. Elfeledkeztem magamról és hátulról átöleltem a vállát. Éreztem, ahogy lefagy a teste, aztán pár pillanat múlva egy puszit nyomott az arcomra.